És hát ez is eljött, hogy végül, ennyi boldogan eltöltött hónap, ennyi nevetés, sírás, és megint nevetés után végülis el kellett búcsúznom Izlandtól, és mindent magában rejtő csodáitól. Ezt még jelenleg is heverem kifele, szóval nem tudok pártatlan lenni az ügyben, már ha lehet itt pártatlan lenni.

Elképesztően hálás vagyok, amiért Izlandon tölthettem az elmúlt fél évet, és bejárhattam az országot. De ennél még ezerszer inkább hálás vagyok azért a családért, amit ott kint megtaláltam. Azért a rengeteg emberért, akit megismerhettem, megszerethettem, és akikre most a testvéreimként gondolok, akiket minden jó és rossz tulajdonságukkal együtt imádok. 

Egyébként már azt is éreztem, hogy ideje hazamennem, hogy ez az időtáv pont tökéletes volt, nem túl rövid és nem túl hosszú. De ez nem tette könnyebbé a búcsúzást.

Az utolsó estémen még szerveztek is nekünk (Martin, egy közeli barátom is velem egy nap ment el) egy kis összejövetelt, ahogy szokás, rengeteg emberrel és különböző kajával - én már megint a lángossal virítottam. Mondanom sem kell, sírtam rendesen, mert annyira meghatott, hogy ez a sok ember mind itt van, miattunk.  Tényleg ez a közösség az, aminek az egészet köszönhetem, ami miatt az egész annyira jó volt, amennyire, ami miatt minden elvárásomat felülmúlta ez a fél év. És bár most vége, el kellett búcsúznom, egy elképesztően nagy nyomot hagyott rajtam.

És hát zárom is ezzel soraimat. Sok mindent tudnék még mondani, de ennyi talán pont elég is volt. Csak úgy, tökéletes.

Még tartozom az utolsó kalandjaimmal ezen a furcsa, hideg csodaszigeten, amit már most nagyon hiányolok. 

Tehát a Ring roadról visszatérve már csak egy dolog volt, amit nagyon szerettem volna látni, mégpedig az izlandi Felvidék a sziget belsejében. Tele nagy hegyekkel és elképesztően cudar idővel, annyira hogy év közben nem is laknak ott.  Sajnos pénzünk és időnk már nem nagyon volt arra, hogy több napra ellátogassunk, de egy napra még pont sikerült bezsúfolni ezt a programot is. 

És hát mit ne mondjak, sokmindenre számítottam, de erre nem. Számítottam arra, hogy biztosabb hidegebb lesz, mint a partvidéken, de arra nem hogy hatalmas hó-, jég- és szélvihar fog minket várni június kellős közepén. Meg arra sem, hogy a szokásos túraútvonalat, amit kinéztünk nem fogjuk tudni folytatni, mert hatalmas hómező borítja. Meg arra sem, hogy a hegy tetejéről úgy kell leevickélni mint egy Everest-túlélőnek. És mégis megérte! Mert olyan festményhez illő táj borult elénk, amit sehol máshol nem lehet látni:

De azért mégiscsak jó volt hazajönni a "meleg" 12 fokba... És ezután nem sokkal már indult is a második kinti, egyben utolsó táborom Flúðir-ban, ami egy hatalmas nagy város kemény 818 lakossal. Itt pedig mindenféle fizikai munkákkal segítettünk ki (aminek sajnos sokszor kevés köze volt a környezetvédelemhez) a helyi kempingben és a város körül.

Az első két nap a közeli kis erdőcskében segítettünk (igen, vannak néha erdők még ha minimális méretűek is) a faágakat eltenni az útból, kis padokat lehelyezni különböző helyekre, és néha átkelőhelyet biztosítani, ha az út éppen túl sáros. 

Más napokon pedig a helyi kempingnél segítettünk ki, konténert festettünk (hogy miért, azt senki se tudja), túraútvonal-jelölőket (mi ennek a rendes neve?) barkácsoltunk és tettünk ki, és egy elhagyatott kis régi romos épületet alakítottunk át egy közösségi térré! - raklapokat festettünk, hogy bútorokként használhatóak legyenek, és virágokat ültettünk.

De ami az egészben a legeslegjobb volt, az az, hogy a házigazda egy elképesztően luxus házban szállásolt el minket, amit mostanáig nem tudunk, hogy érdemeltük meg. Elképesztően nagy, a gleccserfolyóra és gyönyörű tájra való kilátással, hatalmas térrel, jacuzzival (ami azért sajnos kicsit hüsi volt)... Szóval nem teltek rosszul az otthon töltött idők sem! A szabad reggeleinken kint a szabadban jógáztunk, a folyóra, hegyekre, napsütésre nézve, és háromszor is megmártóztunk az elképesztően hideg folyóban - márminthogy a többiek... Annyira hideg volt a víz, hogy én az első két alkalommal csak a lábfejemet tettem be, és amúgy kicsit elsunnyogtam, annyira csontig hatoló volt a hideg. De aztán harmadjára már sikerült rávennem magam - és hát kb. a szívverésem is elállt! Emellett pedig focimeccset is gyakran néztünk (mindig volt egy-egy érintett, a legjobb természetesen a francia-magyar meccs volt), vagy csak gyönyörködtünk a kilátásban.

Szóval ez után a tíz nap után fáradtan, de nagyon elégedetten tértünk haza Reykjavíkba.

Hát végre ez is eljött! Ez az utazás, amit azóta terveztem, hogy megérkeztem Izlandra. Illetve még előbb is - lakókocsival, kempingekben aludva, a barátaimmal utazni már régóta fent van a bakancslistámon. De valahogy sosem képzeltem, hogy valóra válhat. Ráadásul Izlandon!

És mégis, ez valóban megtörtént - még most se bírom teljesen elhinni. Múlt héten felkerekedtünk nyolcan, másfél lakókocsival (vagyis egy 5- és 3személyessel), hogy körbejárjuk az egész szigetet, és mindent felfedezhessünk.

Szóval a Ringroad az 1-es út, a legnagyobb, szigetet körbeölelő út, amit a térképen narancssárgával láthattok.

Vágjunk is tehát bele a lecsóba! Tehát az első nap felkerekedtünk, és ilyen boldogan indultunk neki az útnak:

És megindultunk délnek!

Az első éjszakát a semmi közepén, egy világvégi parkolóban töltöttük - kissé rettegve a rendőrségtől, mert persze nem szabad vadkempingezni -, de végül semmi sem történt.

Második nap: 

Aznap este pedig Höfn-ben, egy igazi kempingben aludtunk. A két esős, szeles nap és vadkempingezés után eléggé csapzottan és némileg megfáradva érkeztünk ide - tehát micsoda luxus volt egy meleg belső helyen vacsorázni, igazi angol WC-t használni és végrevégre egy forróvizes fürdőt venni!

A harmadik nap pedig vééégre kisütött a nap, szóval jókedvűen és kipihenve vágtunk neki az újabb kalandoknak. Például, hogy láttunk rénszarvasokat! És pici báránybébik szaladgálnak mindenhol! Régebben nem annyira értettem, hogy hogy lehet Izland a bárányok szigete, mert sosem láttam egy árva bárányt - de most aztán, nyáron elárasztották a szigetet!

Aznap este pedig Svördifjördurben húzódtunk meg, a Worldwide Friends nevű szervezet rezidenciáján. Ez a szervezet nagyon hasonló a SEEDs-hez, és ezáltal kapcsolatban vagyunk velük. És hát elképesztő, milyen jó helyük van! Egy nagy ház, óriási ablakokkal az eszetveszejtően gyönyörű fjordokra nézve.

Negyedik nap reggel (már megint) zuhogott az eső, de ez sem állított meg minket - és őszintén szólva, azt hiszem ez volt a kedvenc napom! Már csak azért is, mert az egész napot a Keleti Fjordokban töltöttük (angolul East Fjords de olyan fura ezt így magyarul leírni), ami szerintem a legesleggyönyörűbb az egész úton (a Nyugati Fjordokkal vetekszik azért).

Az első megálló Seydisfjördur volt (tudom, olyan mintha az összes városkának ugyanaz lenne a neve, de mégsem). Innen indul a nagy hajó Dániába (a Feröer szigeteket is érintve), amivel legközelebb Izlandra fogok jönni, mert sokkal környezetbarátabb, mint a repülő - mondjuk a jegyre sokat kell majd spórolnom, hehe. De nem a hajó miatt tetszett nagyon, hanem pl. a cuki kávézó miatt, ahová az eső elől bemenekültünk, és egy hipercuki, kicsit pösze bácsika szolgált ki minket, és elmesélte az egész élettörténetét - ami mellesleg nem smafu! Annyira szeretem ezeket az élményeket, legalább annyit jelentenek - ha nem többet -, mint megnézni valami híres látnivalót. A kávézó mellett pedig persze a templom, a hozzávezető, szivárványra festett út, és a ködbe vesző hegyek a háttérben..

Este pedig az útról jobban letérve, egy hegyek közötti gyönyörű kempingben aludtunk Bakkagerdiben. És még mi több, egy ötperces autóút vezetett a helyhez, ahol a létező legjobban lehet látni a kis puffin-okat! Szóval végrevégre láttuk őket, méghozzá nem is akárhogy! Egy kis félszigeten laknak, olyan mint egy puffin-város! És nagyon közel lehet hozzájuk menni, mert igazából teljesen lekakilják, hogy ott vagyunk. Én meglepődtem, mert sokkal kisebbek, mint amilyennek képzeltem őket, és olyan elképesztően ügyetlenek! Magamra emlékeztettek - lehet, hogy a puffin a totemállatom!

Az ötödik nap első utunk a Stúdlagil canyonhoz vezetett. Ez a hely csak egy pár éve lett ismert. Ugyanis régebben az egészet víz fedte, de hat éve építettek egy új gátat, a víz szintje lecsökkent, felfedve ezeket a gyönyörű bazaltfalakat. Aztán valami tour guide arra járt, felrakta Instagramra, és bumm, hirtelen világhírű lett. 

De őszintén szólva, egy kicsit csalódtam. Én is láttam persze a gyönyörű képeket, és a valóságban nem volt annyira extra, mint ahogy képzeltem. Például hogy a víz nem volt kék - de lehet, hogy csak a sok eső miatt, ami felzavarta a folyót. De természetesen így is elképesztően gyönyörű, és csak magamat okolhatom - nem kéne annyit instázni, ugye?

Az estét pedig Mödrudalurban, a gyönyörű Felvidék északi részén töltöttük - ugyanis más önkéntes barátaink itt táboroznak most két hétig - a kis mázlisták! És hát elképesztően gyönyörű hely, mindent aranyra és pirosra festett a naplemente, és találkozhattunk a többiekkel! És persze az se volt hátrány, hogy ingyen ottmaradhattunk...

A hatodik nap elképesztően luxus volt: ugye én végül sosem jutottam el a Blue lagoonba, mert annyira felmentek az árak, hogy inkább kihagytam. De most aztán nagyon örültem ennek, mert aznap ellátogattunk a Myvatn geotermikus területre, ahol van egy kicsit kisebb, azonban olcsóbb fürdő, ami alapvetően ugyanolyan, mint a Blue lagoon. Sőt mi több, teljesen ingyen bejuthattunk: mert az izlandi állam (mint gondolom sok más ország is) szeretné felserkenteni a belföldi turizmust a covid után, úgyhogy mindenki, akinek van izlandi személyiszáma (márpedig nekünk van) igényelhet online ötezer koronát, amit bizonyos turista helyeken be lehet váltani - például itt. Tehát teeeljesen ingyen élvezhettük ezt az elképesztő luxus fürdőt, amit amúgy sosem engedhetnék meg magamnak. Ráadásul alig voltak emberek, és a nap is egészen sütögetett ránk!

Az éjszakát pedig fent északon töltöttük, egy, a naplementével teli óceánra néző kempingben:

(és ez a kép körülbelül éjfélkor készült - már sosem megy le a nap!)

A hetedik, vagyis az utolsó teljes napunkat Húsavíkban kezdtük - ez a város a bálnákról híres, de amúgy elég jelentéktelen - viszont van egy nagyon cuki evangélikus temploma, ami megmelengette a szívemet. Majd pedig egy kötelező vízesés után Akureyriben kötöttünk ki, ami a második legnagyobb város Reykjavík után - kemény 18ezer fővel!

A nyolcadik nap pedig még egy utolsó látnivaló maradt ránk a Reykjavíkba való visszatérés előtt: a Kólugljúfur canyon:

Ezek után pedig betankoltunk valamennyi benzint a kocsiba és némi hot-dogot, kávét magunkba, és visszatértünk Reykjavíkba. Meglátszódik az egyhetes lakókocsiban való élés de még mindig elképesztő boldogan:

Pár tanulság/fun fact:

• annyi vízesés van ezen a szigeten, hogy egy idő után már baromira unalmas - akármennyire is rosszul hangzik ez. Az elején még boldogan nézegettük őket, a hét végére viszont már: "jézusom, már megint egy vízesés!"
• Egy hét egy lakókocsiban ideoda, annyi konzervet kételenség megenni amennyit csomagoltunk. A vegánok érdekében elvittünk vagy 20 darab vesebab-konzervet (mert hogy ez az egyik a nem sok protein közül amit ehetnek), és minden étkezésre a hülye babot ettük - és így is visszahoztuk a negyedét. Azt hiszem, most egy jó fél évig nem leszek képes babot enni...
• akármennyire is szereted az embereket, akikkel mész, egy hét után néha ígyisúgyis egymás agyára fogtok menni (de csak néha...)
• mielőtt elindulnál, ellenőrizd, hogy ki szokott éjjelente horkolni és ki nem - nem horkolóként nagyon megjárhatod (na persze nem magamról beszélek, én nagyban horkolok, ezzel álmatlanságot okozva másoknak)
• egyhetes kempingezés, lakókocsiban élés után kifejezetten lecsökkennek a higinéiai elvárásaid
• szokj hozzá a nedves ruhákhoz, mert az első eső után már sosem fog megszáradni

És évezd ki!!! Velem sokszor megtörtént, hogy a sok tennivaló-látnivaló-gondbaj lefoglalta az agyamat, és aztán egyszer csak ráébredtem, hogy mennyire elképesztően szerencsés vagyok, hogy itt lehetek - és hogy nem számít semmi, csak az hogy itt vagyunk, együtt!

Nemsokára megyek haza. De ezután a kaland után most már azt érzem, hogy most már lehet. Most már (szinte) mindent láttam, amit akartam. És annyira szerencsés vagyok, hogy a részese lehettem.

Hæhæ!

Ezennel jelentkezem a lakókocsiból, ahol a következő egy hetet fogom tölteni! Mert ugyanis végrevégrevégre megtesszük a Ring roadot, más néven Hringvegur-t, ami az egész szigetet körbeölelő út, tele gyönyörű látnivalókkal.

De sajnos még ezekre a beszámolókra várnotok kell, mert természetesen teljes lemaradásban vagyok, még nem is írtam az elmúlt hetekről!

Tehát két hete szerveztem az első kinti táboromat Videy-n, egy kis szigeten Reykjavíkhoz nagyon közel. Mindössze három perc hajóval az út, de mégis teljes buboréknak érződik, teljesen elzárva a civilizációtól. A feladatunk a sziget előkészítése volt a turisták számára, ami nagyjából három dolgot takar: egy-két kisebb épület kitakarítása, elképesztő mennyiségű szemét összeszedése, és a kedvencem, az egész utat fedő madárkaki eltakarítása.

Szóval nem unatkoztunk, volt mit tenni bőven -  és munka mellett kiélvezhettük, hogy mi vagyunk az egyetlenek ezen a szigeten, akik itt maradhatnak éjszakára is - a turistáknak haza kell menniük az utolsó hajóval, nincsen semmi kibérelhető ház. Amit amúgy egyáltalán nem értek, mert a legeslegjobb dolog ezen az egész szigeten a gyönyörűséges naplemente az óceán horizontján - amiről a szegény turisták teljesen lemaradnak, tekintve, hogy a naplemente éjfél körül történik.

Szóval szinte minden estét  a naplementét nézve töltöttük, és felfedeztük a szigetet, ami teljesen a miénk volt - a madarakon kívül. Ezen a szigeten eredetileg laktak emberek, volt egy kis városka itt, de nem sokkal a második világháború előtt mindenki elköltözött és lakatlanná vált - és a madarak szigetévé vált (ez az egész történelem, amit sikerült kihámoznom a tengernyi ismeretterjesztő táblából, mert sajnálatos módon ezek az izlandiak valahogy egyáltalán nem értenek ahhoz, hogy kell az ismeretterjesztő szövegeket megfogalmazni, és az átlagos ember körülbelül a második mondat után elalszik benne). Úghogy bár mi voltunk csak a szigeten, mégis sokszor betolakodónak éreztük magunkat, megzavarva a madarak békéjét... Ráadásul ez a tojásrakó évszakban történt, szóval nem egyszer találtunk fészkeket tele tojásokkal, és vijjogó madármamákat a fejünk fölött. Vagy csak a szigeten sétálva kacsákat, ijedten szaladva-totyogva el tőlünk.

És ez az egész nekem kicsit a komfortónámból is kilépés, mert - szorri nem szorri - nem vagyok egy nagy állatbarát. De szerintem az elmúlt hetek alatt sokkal inkább közelebb kerültem az állatokhoz - még egy lecke Izlandról.

Valamint ezen a szigeten található a híres (? én még nem hallottam erről a tábor előtt, de biztos az) Imagine Peace torony, amit Yoko Ono csináltatott John Lennon emlékezetére. Egy ilyen kis fehér cuccocska, ami az év bizonyos részeiben (John Lennon születési és halálozási dátuma között, meg valamikor máskor is) neonfénnyel világít, valamint 25 nyelven rajta van az Imagine Peace felirat - ez mondjuk nagyon vicces, mert a magyar rajta van, de például szlovák, szlovén, vagy észt nincsen - nem tudom, hogy ezt hogy döntötték el, ráadásul lenne hely még rengeteg más nyelvnek is, de hát mindegy. 

Itt van a sziget elhelyezkedése, és még pár kép:

Azt hiszem, minden blogomat így kezdem, de most, hogy eljött az izlandi nyár (itt árilis 22 a nyár első napja), nagyon bepörgött az élet. A nap már sosem megy le igazán, sosincs teljesen sötét, és a folyamatos napfény annyi energiát ad helyieknek és külföldieknek egyaránt, hogy szinte egész nap fent vagyunk. Mivel este 10kor még nagyban süt a nap, olyan érzés mintha csak délután 6-7 körül lenne, úgyhogy nagyon későn kerülünk ágyba. És mondjuk talán kipihentnek nem mondanám magam, de a napfénnyel tényleg sokkal energikusabb vagyok, nem érzem magam fáradtnak.

És az egész város olyan, mint egy téli álomból ébredező medve. A téli viszonylagos csöndesség után most minden kinyit, egyre több program vár, és végre elkezdődnek a kinti táborok a szervezetnél is. Míg a téli időszakban a táborok csak Reykjavíkban vannak, májustól októberig sok tábor vidéken szerveződik. Én holnap (! jesszumpepi) kezdem az első (és lehet, hogy egyetlen) kinti táborom egy közeli kis szigeten, Videy-en. De erről majd inkább később, mert egyelőre még semmit nem tudok róla.

Viszont így se unatkozom, az elmúlt hónapban így is volt elég program! A hétvégét pl. a Vestmannaeyjar (Westman Islands) szigeteken töltöttük. Vagyishogy inkább egy, a legnagyobb szigeten, Heimaey-n.

Ezek a szigetek egy vízalatti vulkánkitörés következményei, elszórva az óceánban (elnézést a nem éppen tudományos megfogalmazásért, nem értek nagyon hozzá, hehe). És természetesen (nagy meglepetés, tudom) elképesztően gyönyörűek! És nagyon fura érzés egy szigeten lenni. Mármint tudom, Izland maga is sziget, de annyira nagy hogy nem annyira érzékeled, hogy egy szigeten vagy. De viszont itt tényleg érzed, hogy egy pici szigetecskén vagy, és egy cseppnyi szárazföldtől eltekintve az óceán vesz körül. És mivel egy kis sziget, tökéletesen bejárható egy hétvége alatt - de azért unatkozni nem fogsz!

Ez a sziget amúgy arról is híres, hogy itt látható a híres izlandi madár, a puffin (magyarul lunda, de én sosem hallottam ezt a nevet). Szóval nagyban reménykedtünk, hogy végre láthatjuk őket (csak májustól októberig vannak itt, télen melegebb tájakra költöznek, tehát eddig esélyünk sem volt), de sajnos csalódnunk kellett: a turistáknak kihelyezett szobrokon kívül más puffin-t nem láttunk. De elméletben ilyen lenne: 

Megkérdeztünk helyieket, és azt mondták hogy valószínűleg most teszik le a tojásaikat, és elbújnak az emberek elől, inkább a későbbi hónapokban láthatóak. Szóval lecsúsztunk erről a lehetőségről, de azért így is volt elég látnivaló.

Eleve azért mentünk ezen a hétvégén, mert volt egy félmaraton a szigeten - megkerülni a szigetet pont 20km - és az egyikünk részt vett rajta. Mármint szinte mindannyian szívesen mentünk volna, de a jelentkezés februárban volt, amikor még nem is tudtunk róla, hogy ez létezik!

Mindenesetre eléggé meg voltunk ijedve szombat reggel, amikor láttuk, hogy mennyi ember száll fel a hajóra. De végül nem érződött soknak, és sokan rögtön vissza is mentek a verseny után. Szóval szépen szurkoltunk a verseny elején Romain-nek, aztán amíg ő futkorászott, mi hárman elkezdtük felfedezni a szigetet - utólag nem bánom, hogy nem vettem részt a futásban, mert a beszámolók szerint elég rossz volt az út, folyamatosan le-fel vagy homok, stb. de ő nagyon ügyesen szerepelt!

A mi utunk pedig az Eldfell vulkánkráterhez vezetett, ami utoljára 1973-ban tört ki - az egész várost megsemmisítette, de szerencsére sikerült mindenkit kimenekíteni a szárazföldre.

Ezután pedig visszamentünk a kisvárosba, gratuláltunk Romain-nek, kávézgattunk és egy jó esti sör előtt még tettünk egy sétát (ami a mindent körülvevő halszagtól eltekintve nagyon kellemes volt).

Este pedig a szállásra érve összebarátkoztunk két izlandi párral, akik szintén ott töltötték a hétvégét a maraton után. Mármint hogy inkább ők barátkoztak velünk - mind a négyen már elég kellemes állapotban voltak, mire mi a szállásra értünk, szóval könnyen ment a barátkozás! Igazából ez volt az első alkalom, hogy igazán szóba tudtunk elegyedni helyiekkel, és meséltek a saját országukról - és persze az se volt hátrány, hogy folyamatosan ajánlgatták az alkoholkészleteiket nekünk is, aminek egy részét el is fogadtuk - ritkán jut az ember ingyen alkoholhoz, na!

Másnap reggel pedig a sziget másik részét jártuk be, a gyönyörű hegyeket, amik védik a sziget belső részét. Elsőként az Elefánt sziklánál kezdtünk, aztán megmásztuk a hegyet és végig a hegyláncon. Az egész olyan lélegzetelállítóan gyönyörű volt! Ez a kirándulás még jobban tetszett, mint az első napi, még sokkal gyönyörűbb volt - bár a vulkán se volt smafu! De ez olyan volt, mint egy álom, nem tudtam elhinni hogy tényleg ott állok a hegy tetején, úgy érezve magam mintha az egész világ tetején állnék, alattam csak a hegyoldal, egy kis eldugott házikóval amit fogalmam sincs hogyan közelítenek meg, és a végtelen óceánnal. Ez valami olyan, amit soha többet nem fogok látni az életemben.

És elképesztően szerencsések voltunk az idővel is, végig sütött a nap és alig volt valami szél. Az első alkalom volt, hogy Izlandon megpirított a nap - nem gondoltam, hogy ez lehetséges!

Végül a reggel délutánba fordult, és egy jó ital után felszálltunk a haza vivő hajóra.

Este pedig egy csapatépítő vacsora várt minket otthon! Mert táborvezetőként nem sok alkalmunk van igazából beszélni a vezetőkkel, mivel szinte sosem vagyunk az irodában - vagyis 3-4 "igazi" alkalmazott, akik nem önkéntesek, hanem valóban a szervezetnek dolgoznak, megszervezik a beosztást, és minden mást, lefolytatják az interjúkat a jövőbeli önkéntesekkel, stb. És nagyon kedves emberek, mégis alig vagyunk velük kapcsolatban, alig ismerjük őket! Szóval az én meghívásomból kiindulva összedobtunk egy jó kis vacsorát, ahová az egész SEEDS csapat eljött - voltunk vagy harmincan! Ahol igazán volt alkalmunk egymással beszélgetni, és igazi csapatként működni. És bár nagyon fáradt voltam a hétvége után, mégis nagyon jó volt együtt lenni, beszélgetni mindenkivel és egy jót enni!

Holnap pedig - ahogy említettem - kezdődik az első kinti táborom! Itt sosem áll meg az élet. Nem is tudom, mikor volt utoljára, hogy igazán kialudtam magam, vagy mikor lesz legközelebb - de egyáltalán nem sajnálom, minden egyes pillanatát imádom. És ki is kell élveznem minden egyes pillanatot, mert az időm ezen a csodahelyen meg van számlálva - másfél hónap múlva megyek haza!

De az még messze van (tegyünk úgy legalább), és még rengeteg minden vár!

Talán már bátran ki lehet jelenteni, hogy Izlandra (is) megérkezett a tavasz. Ami azért kicsit máshogy néz ki itt. Mondjuk -5 fok helyett +5 fok van, ami már elképesztő nagy hőségnek számít.  És csak néha esik a hó. Míg otthon három rétegben fagyoskodva várnám az igazi tavaszt, itt egy szál pulcsiban örülök a "meleg"-nek. Gondolom, erre lehet mondani hogy megszoksz vagy megszöksz.

Eléggé elfoglalt voltam az utóbbi hetekben, úgyhogy most megpróbálom összefoglalni, mi is történt mostanában. Először is, a vulkántúra után nagyon megugrottak az esetszámok itt is - mert mint említettem, Izland apraja-nagyja ott volt a vulkánnál azon a bizonyos vasárnapon, egymás hegyén-hátán, tehát meg is lett az eredménye. Újra behozták a szigorításokat. Mondjuk ezek a szigorítások az otthoniakhoz képest nevetségesek, de azért mégiscsak kicsit nehéz volt átszokni megint. Főleg, hogy nekünk is tartanunk kellett a távolságot egymástól, külön házakba költözni.

Szóval a nagy szeparáció előtt még gyorsan összeültünk egy utolsó vacsor... mármint villásreggelire, a húsvétit bepótolandó. És azért is utolsó, mert két önkéntes, Michal Lengyelországból és Julia Németországból nemsokára hazamennek.

Ezek után nem sokkal pedig elkezdődött az első "élő" táborom, négy résztvevővel (francia, német és két brit)! Jól elszeparáltuk magunkat egy faházikóba kicsit kijjebb a várostól, ami szintén a szervezet tulajdona.

Szóval ebben a tíz napban elég elfoglalt voltam, mert persze ilyenkor 0-24ben ott kell lenni. Ezek a táborok a környezetvédelemmel és fotózással (érdekes párosítás, tudom) foglalkoznak. Vannak környezetvédő- és fotós táborvezetők (én az előbbi vagyok), és különféle programokat szervezünk a résztvevőknek. Előadásokat tartunk (pl. a fotózás alapjai, hogyan kezeld a kamerát / vagy éppen előadás a fast fashion-ről), szemétre vadászunk a környékbeli területen, vagy megismertetjük a résztvevőket Izlanddal. Ez az utóbbi azzal a kellemes előnnyel jár, hogy bejárhatjuk Izland különböző részeit teljesen ingyen - mert szegény résztvevők fizetnek érte, de mi, mint táborvezetők, ingyenesen megyünk. 

Nagyon vártam ezt, mert bár már három hónapja itt vagyok (hú de rossz ezt leírni), még sosem voltam ezeken a kirándulásokon. 

Először a Golden Circle-re mentünk: 

Aznap elképesztően hideg volt, a leghidegebb, amit itt (meg amúgy valaha) tapasztaltam. Szóval bár az idő gyönyörű volt, mégis alig bírtunk pár percig kint maradni, mielőtt rohantunk volna vissza a kocsiba, mert mart a hideg. Nincs is mindenről képem, mert bár általában mindenről elképesztően sok felesleges képet készítek, aznap annyira hideg volt, hogy sokszor le sem bírtam venni a kesztyűmet.

A másik nap sokkal több szerencsénk volt: ragyogó napsütés, és semmi szél! Aznap a déli parton tettünk egy kört - ez nekem még sokkal inkább tetszett.

Hát így teltek a napok. Meg így:

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

SEEDS Iceland (@seedsiceland) által megosztott bejegyzés

(Azért nem untam annyira, mint ahogy a fejem ezen a képen mutatja)

És végül elérkeztünk a tábor végére. Míg az első napokban megvoltak a kétségeim, a végére egy nagyon jó, összeszokott csapatot és boldogan eltelt napokat búcsúztattunk el.

A tábor végét pedig azzal ünnepeltük, hogy egy autós kirándulást tettünk a Westfjordsok-hoz(?)! (Rendes nevén Vestfirðir.)

Péntek délután indultunk el északra. Útközben gyorsan becsobbantunk a Guðrúnarlaug nevű fürdőbe, majd pedig folytattuk utunkat a szállásunkra, ami egy fjord legvégén volt. Nem viccelek, egy fjord csücskében lévő házikóba foglaltunk szállást, a semmi közepén. Egy ponton emiatt le kellett térnünk a normál autóútról, és egy nem éppen biztonságosnak tűnő, néhol jeges-havas úton araszoltunk az éjszakában.

De végülis megérte a pillanatnyi befosást (amikor például megcsúsztunk a havon), mert végre valahára elértünk a házhoz, ami elképesztően cuki és egyben kicsit ijesztő volt. Ott voltunk a semmi közepén, csak mi, vacsorát főzve - és még egy kis Aurorát is láthattunk éjjel! 

Reggel pedig csak még jobb volt a kilátás: házikó a hegyek és a fjord között, és közel távol semmi más, csak a természet körülötted.

 Ezek után elég nehéz volt itthagyni ezt a csodát, és nem ott maradni a házban még egy hetet. Vagy két hetet. Vagy egy hónapot.

De mégis muszáj volt, még annyi minden látnivaló várt ránk! 

Persze főként a kocsiból ki- és be ugráltunk, és egy kicsit hiányzott az, hogy valamennyit rendesen kiránduljunk. De nem volt sok időnk, és mindent látni akartunk.

Másnap megint egy fürdővel kezdtünk, ezúttal ember által készített, de ugyanannyira király. Annyira fura volt ezt megtapasztalni; mielőtt kijöttem volna Izlandra, sokat olvastam/hallottam a forró fürdőkről szerte az országban, de annyira bizarrnak, elképzelhetetlennek hatott. És most a saját bőrömön tapasztaltam, hogy igazak a legendák, mert bármerre amerre jársz, találsz egy forró vizes medencét, csak úgy random, az út mellett, a természettel körülvéve. És nincs jobb érzés, mint a vacogós átöltözés után belecsobbanni a természetes forró vízbe, és csak gyönyörködni az eléd táruló, hihetetlenül gyönyörű tájban.

Vagy amikor egyszerre vesznek körül a hegyek és a fjordok, és látod a hegyek tükröződését a vízen. És szinte egyedül érzed magad, hiszen csak elvétve látni egy-egy házikót.

És még nagyon sok időt el tudtam volna tölteni ott, de sajnos a pénztárcánk gyorsan hazaparancsolt minket - így is minden pénzem elment erre! De ha valamire, hát erre megéri pénzt költeni. Még mindig nem tudom elhinni, hogy lehet ez az ország ennyire gyönyörű - és hogy én hogy lehetek ennyire szerencsés, hogy mindezt megtapasztalhatom.

Azóta pedig visszarázódtam a megszokott életbe - de nem éppen unalmas ez se! Pár napja megint elkaptunk egy kis Aurórát - ezt most már nagyon meg kell becsülni, mert bármelyik alkalom az utolsó lehet - egyre hosszabbak és hosszabbak a napok, és egy idő után szinte egész nap fent lesz a nap, szóval pápá Aurora!

És Reykjavík még mindig tartogat meglepetéseket: tegnap egy olyan helyen lyukadtam ki, ahol még sosem jártam. Gyönyörű naplemente és az óceánpart vett körül, és én csak nem tudtam elhinni, hogy ez tényleg történik.

Már pár nap eltelt azóta, de még mindig nem tudom teljesen elhinni, hogy ez tényleg megtörténik velünk. Eleve korona-szempontból már undorítóan szerencsés dolog itt lenni, élvezni a szabadságot miközben minden más ország karanténban szenved. És ha ez még nem elég, tessék, pont kitör egy vulkán is! Néha megpróbálok belegondolni, és egyszerűen nem bírom felfogni, hogyan lehetek ennyire mázlis.

Több mint tíz éve volt az utolsó vulkánkitörés Izlandon, ezen a szent helyen pedig kb. 800 évvel ezelőtt.... Péntek este azonban mégis úgy döntött hogy véget vet az ismétlődő földrengéssorozatnak, és kicsit kibugyog a felszínre, megörvendeztetve ezzel minket.

Szombaton már hallottunk pár emberről, akik gyalog elmerészkedtek megnézni ezt a csodát, szóval gyorsan kibéreltünk három kocsit és vasárnap felkerekedtünk vulkánnézőbe. Mint kiderült, elég sok embernek támadt hasonló ötlete - az elmúlt két és fél hónapban amióta itt vagyok, nem láttam annyi ember mint aznap! Izland apraja-nagyja ott volt, mindenkivel össze lehetett futni.

A kocsit egy Grindavík nevű kis településen hagytuk, és onnan túráztunk el a kis vulkánhoz: 

Kb. 3km-t a betonon tettünk meg (nem lehetett közelebb menni kocsival), és onnan pedig út nélkül. Kicsit nehéz volt, mert amúgy ez egy teljesen elhagyatott környék, nincs oda semmi rendes út - de a sok szorgos turista kitaposott egy ösvényt. És elég könnyű volt az irányt is megmondani, hiszen csak úgy özönlöttek az emberek - némileg fesztiválhangulat uralkodott! 

És 2-2,5 óra mászás után elénk tárult ez a hihetetlen látvány: egy igazi vulkán, lávát hányva, mint a filmekben!

És ahogy egyre közelebb értünk, csak egyre durvább és gyönyörűbb lett a látvány. Végül elértünk a kihűlt lávamezőhöz is - és persze elsütöttük a jó öreg "the floor is lava" poénokat is.

És egyre közelebb és közelebb kerültünk a vulkánhoz. Csak pár méterre álltunk a lávától, ami már onnan is annyira forró volt, hogy teljesen megsültél, kicsit hátrébb kellett mászni.

Nagy ijedtség támadt, amikor a vulkán egy oldala leszakadt, kicsit kitört a pánik és mindenki rohant felfele - pedig semmi veszélyes nem történt, azért a láva jóval későőbb ért csak el hozzánk. Olyan hihetetlen érzés volt látni, hogy a láva szépen lassan kifolyik arra a területre, ahol pár perccel előtte még mi álltunk! Mi voltunk az utolsó emberek azon a földön.

És persze volt pár extrém ember is, aki bacont sütögetett a lávamezőn! Mi beértük annyival, hogy letelepedtünk a hegyoldalon és megebédeltünk, miközben a kitörő vulkánt csodáltuk. 

És persze órákon keresztül ott voltunk, bámultuk ezt a csodát, hitetlenkedve hogy tényleg igaz az, amit látunk és nem csak egy álom. Ha éppen kicsit fáztunk, közelebb mentünk a lávához és megmelengettük magunkat.

És aztán szépen lassan búcsút intettünk a vulkánnak. És milyen szerencse, hogy aznap mentünk, hiszen hétfőre lezárták az egészet gázszennyezés miatt!  Azóta pedig csak próbáljuk megemészteni, hogy igen, ez tényleg megtörtént, tényleg ott voltunk...

Húha, egy kis lemaradásban vagyok, annyi minden írnivaló van! Egy élménydús hétvégén vagyunk túl!

Előszőr is, péntek este el kellett búcsúztatnunk Hellát, kedves magyar kolléganőmet. Ha valami, hát ez nehéz az ittlevésben: folyton elbúcsúztatni az embereket, akik úgy a szívedhez nőttek, egyiket a másik után - és persze végül neked magadnak is menned kell, de erről nem beszélünk, ez még nagyon messze van...

Nekem legalább egy kis vigasz, hogy Budapesten könnyedén összefuthatunk, ha már én is otthon leszek, de hát ez nyilván nem ugyanaz és összefacsarodik a szívem, amikor arra gondolok, hogy nem tudok vele többet magyarul viccelődni (vagy pletykálni, hihi), vagy együtt készíteni valami jó kis magyar ételt az International Dinnerre (amit amúgy sosem eszünk otthon, de sebaj). Már most nagyon hiányzik!

Itt egy pár búcsúkép: 

És a hétvégén pedig mindkét nap egy nagyot kirándultunk. Eleinte egy hosszúhétévégét terveztünk, de aztán hamar kiderült, hogy sajnos még közel sincs elég meleg ahhoz, hogy nagyon messzire merészkedjünk Reykjavíktól, meg persze a pénztartalékaink is végesek. Úgyhogy végül két kisebb kirándulást szerveztünk a közelbe - és nem bántuk meg!

Szombaton a "Hot river hike" névre hallgató túrát tettük meg:

Először is elbuszoztunk Hveragerdibe, egy közeli kisvárosba, és onnan kirándultunk fel a folyó mentén. Mit ne mondjak, azért néhány helyen eléggé kalapált a szívem! Valahogy a név alapján azt gondoltam, hogy ez egy ilyen könnyű kis séta lesz, forró folyó, meg minden. Na hát ehhez képest néha úgy éreztem, mintha az Everestet másznám meg éppen. A folyó ellenére elég hideg volt, nagy hó és nagy szél - és azért néhány helyen ezeknek az összessége nekem kicsit sok volt, például amikor a hegyoldalban egy kis keskeny úton kellett végighaladni, próbálva nem gondolni arra, hogy ha megcsúszom a havon vagy ledönt a szél, akkor egy mély szakadékban végzem! - Najó, bizonyára nem volt ennyire komoly a helyzet, de mindenesetre én tényleg egy hős hegymászónak éreztem magam. Különösen vicces volt, hogy miközben mi felfele szenvedtünk a hegyoldalon, a széllel harcolva, kissé átfagyva, eközben az izlandiak akikkel találkoztunk olyan lazán sétálgattak - futkorásztak fel-alá néha egy-egy kutyával kiegészítve, mintha csak a napi sétájukat tennék meg a közeli parkban. Egy kis szélvihar, ugyan kit zavar!

Kemény volt, de a jutalom ott várt minket az út végén: egy forró vizes fürdő a folyóban, a havas táj közepén! Ilyen élményben sem volt még részem: a szendvicsemet majszolgatni miközben éppen egy forró patakban ücsörgök és havas hegyek besznek körül...

Na persze a megszáradás keményebb dió volt: ezerrel fújt a szél, a hőérzet kb. -10fok körül lehetett, talán még életemben nem fáztam ennyire! De teljesen megérte, ilyen élményben nem lesz máskor részem!

A fürdő után gyorsan visszatúráztunk a kisvárosba, és egy jó kis kávéval felmelegedtünk, mielőtt felszálltunk volna a hazafelé tartó buszra.

Vasárnap sem lankadtunk, hanem megmásztuk a közeli hegyet, az Esját:

Iszonyú szerencsénk volt, mert aznap alig volt valami szél - ami itt Izlandon csodával határos! És erre a hegyre pláne elég veszélyes széles időben menni, sokan vissza is fordulnak. De hát nekünk nem kellett, és egy nagyon szépet másztunk! Nekem talán ez volt az első "igazi" hegymászásom, amilyen a filmekben van: nagyon fura élmény volt, hogy sehol nincs egy árva fa, csak a hegy magasodik előtted.

Hát így telt a hétvége. Hétközben pedig hű hazafi módjára megünnepeltettem a néppel március 15-ét. Őszintén szólva sose gondoltam volna, hogy ilyet fogok csinálni, otthon mindig kicsit rossz szájízzel gondolok március 15-ére, meg a nagy felhajtásra. De valahogy itt másnak hat, amióta itt vagyok, mégiscsak kicsit büszke vagyok, hogy magyar vagyok, és szeretnék valamennyit megmutatni másoknak is. 

Szóval pofáztam kicsit Petőfiről, és csináltam túrós csuszát meg töltött tojást - azt olvastam, ezek voltak a drága jó Petőfi kedvenc ételei, meg hát könnyű őket elkészíteni, hehe.

Péntek este egy ingyenes tangó-órára is elmerészkedtünk és szuper volt! Sajnos nem vagyok egy nagy táncművész, de ennek ellenére mégis azt éreztem, hogy tök sokat fejlődtem már egy óra alatt is. És miközben mi hevesen tangóztunk, a vulkán végre kitört! Bizonyára túlzottan szexik voltunk táncolás közben, már nem bírta tartogatni magában és kifortyogott.

Szombaton pedig kedves svájci barátnőm, Annie szülianpját ünnepeltük az egyik kedvenc helyünkön, egy kis csocsó-versennyel megdobva - és másodikak lettünk! -  bár persze ez nem nekem volt köszönhető.

És aznap este teljesen random kitaláltuk, hogy másnap megnézzük ezt a híres nevezetes vulkánt! De erről bővebben legközelebb, hihi!

Csendesebbek a napok mostanában. A Blue Lagoonba még mindig nem jutottunk el, mert a hülye vulkán csak nem akar kitörni, szóval még mindig folytatódnak a földrengések. Némelyik nap nem érzek semmit, máskor viszont arra ébredek az éjszaka közepén, hogy remeg az ágyam!

Viszont elkezdtük az online tábort múlt kedden. Bár nem annyira izgalmas, mint az élőben történő táborok, azért mégiscsak tök jó, hogy most már mi is rendesen szervezünk és nem csak megfigyelünk. Nagyon kedves csapat is jött össze, és bár persze szomorú hogy nem találkozhatunk élőben, nagyon élvezem, hogy ennyi különböző embert megismerhetek - sokmindent lehet tanulni tőlük.

Itt éppen egy csodálatos, általam vezetett műanyag-újrahasznosító workshop után vagyunk, büszkén mutogatva az új, műanyagpalackból készült kis tartókáinkat. Egy jólnevelt óvodásnak éreztem magam a készítés közben - tehát nagyon élveztem.

Ezen kívül különböző előadásokat tartunk, sokat beszélgetünk, együtt sütünk-főzünk (pl. mű-húst különböző zöldségeket összemixelve), jógázunk, és szemétszedő akciókat szervezünk!

nyam-nyam

Vasárnap pedig a Blue lagoon helyett elsétáltunk a Grótta világítótoronyhoz (kb10km-re a központtól), ami a félsziget csücskében van.

Tökéletes idő volt, hűvös de tiszta és napos, kevés széllel. És hát természetesen elképesztő gyönyörű volt, de inkább nem pofázok tovább, sokkal többet mond ha képeket mutogatok:

Ééés megtaláltuk a picike eldugott forróvizes kőmedencét is!, ami csak így random ott van a világítótorony közelében, és bárki használhatja. Szóval a forró vízbe lógatott lábbal - ami úgy felmelegített hogy nem is fáztunk - néztük az elénk táruló gyönyörű panorámát.

Ez a szabadnapunkon volt - más napokon azért sokszor nem nagyon különbözünk a home office-ban szenvedőktől. Najó nem, nyilván ezerszer jobb minden, de mindenesetre van hogy egész nap bent vagyunk, csak a tábort vezetjük és punnyadunk. Néha-néha azért kimegyünk kiszellőztetni a fejünket, és mindig rá kell jönnöm, hogy többször kéne csinálni!

Ma végre (talán először igazán) megtapasztalhatom az igazi izlandi őrült időt. Először is, napok óta érnek minket földrengések, naponta többször is, egészen erősek! De azért nem kell aggódni, nem halálos, inkább csak vicces. Olyan érzés, mint amikor elmegy egy nagy busz az utcán és kicsit beleremeg a ház. Ezen kívül pedig kb. ötpercente változik az időjárás. Az egyik pillanatban süt a nap és csiripelnek a madarak, a másikban pedig már szél- és hóvihar van, némi jégesővel körítve. Két perccel később pedig megint kisüt a nap, mintha mi sem történt volna.

Ma reggel is a szélre keltem, annyira erősen fújt, hogy azt hittem, elviszi a házat! És ehhez még jön a földrengős remegés, igazán isteni idő! Az eredeti terv mára a Blue Lagoon volt - most még viszonylag olcsón lehet jegyet kapni, mert próbálják becserkészni a turistákat - bár az "olcsó" jegyre is rámegy a gatyám - de végül bezárták a földrengések miatt. Szóval helyette egy jó kis brunch-csal (hú de rosszul néz ez így ki) vigasztalódtunk: 

Élvezzük az itteni szabadságot - tegnap este pl. táncoltunk egy helyi kiskocsmában: olyan érzés volt, mintha évek óta először táncolnék!

És ha éppen nem táncolunk, akkor például focizunk! Lelkes unszolásomnak köszönhetően összeált egy pár fős izlandi focicsapat is (persze kicsit nehéz volt ilyen naplemente mellett a focira koncentrálni): 

És múlt héten végre-végre-végre, többhetes várakozás után megláthattam az Aurorát!! Elképesztően gyönyörű volt, de talán még inkább helyes, ha csak azt mondom: beszarás.

(Kicsit homályosak a képek, de éjszaka ez a legtöbb ami tőlem telik)

És azért művelődünk is néhanapján, főleg ha ezt ingyen lehet tenni: minden hónap utolsó csütörtökjén a legtöbb múzeum ingyenesen látogatható, úgyhogy ezt gyorsan ki is használtuk és bevágódtunk az Arts Museumba. A legjobban a fotókiállítás tetszett - Ragnar Axelsson: Where the World is Melting. Az illető fotós Izland, Grönland, és egyéb elhagyatott országok legelhagyatottab és leghidegebb helyeit keresi fel, és ott készít fotókat. Az egész egyszerre lélegzetelállítóan gyönyörű és szomorú.

 És még egyéb képek: