Már megint mennyi minden összeolvadó történés-massza! Kétségbeesetten nézegetem a naptáramat, hogy melyik nap mi is történt. Véget ért például az online trainingünk, amit egy jó kis házibulival ünnepeltünk (és egy szép adag pénz elköltésével persze - a májam nem fogja bánni ezt a fél évet, annyira drága az alkohol hogy havonta max egyszer-kétszer lehet bármit is venni). 

Vegán tiramusu is készült, én se tudom eldönteni, hogy a kirobbanó szeretetem ezen a képen kinek is szól, Leonak, vagy a készülő finomságnak.

És annyira menők voltunk, hogy másnap, pár óra alvás és némi másnaposság ellenére felkerekedtünk egyet kirándulni. És teljesen megérte. Gyönyörűen sütött a nap (méghogy Izlandon nincs napsütés, néha úgy érzem, több napfény van itt mint otthon), tökéletes kirándulóidő volt!

Ezen a pallón én is átmentem, bár közel sem ilyen menőn, inkább milliméterenként araszolva, és a palló közepén majdnem pánikrohamot kaptam - de szerencsére még élek!

És ilyen kilátás fogadott minket az út végén....

Jó nagyot mentünk, majd pedig a kirándulás után becsobbantunk a legközelebbi uszodába lazítani egyet. Tökéletes nap!

De azért a többi nap se túl rossz. Szintén nemrég volt a számi /lapp nap - ők egy jelentős kisebbség az északi országokban. Ennek örömére ingyenesen megnézhettünk egy dokumentumfilmet a Nordic House-ban (egy művelődésiház Reykjavíkban), amiben egy norvég nőci próbálta kinyomozni a számi eredetét - merthogy mint kiderült, gáznak számított száminak lenni (hehe), tilos volt a nyelvet beszélni, és egyáltalán, senki nem ismerte be az eredetét. Nagyon izgalmas volt, nem tudtam semmit eddig a lappokról, pláne nem ilyen részletesen. De azért a filmmel ("Min mors hemmelightet" a címe, ami kb. "Anyám titka"-val egyenlő, de angolul "Suddenly Sami" címen található) vannak kifogásaim. Szóval ez a nőci az anyja számi származását próbálja kideríteni, és sokszor szerepel az anyuka is - aki viszont ma egy iszonyű öreg néni, nem tud már beszélni se, talán nem is ért már semmit -  nem lehetne mondani rá, hogy élete virágjában lenne. És egyszerűen nem értem, hogy gondolja ez a nő, hogy akárki embert - főleg a saját anyját  - ilyen helyzetben ország-világ elé tárja. Mert azt nem nagyon tudom elképzelni, hogy az anyuka ebbe beleegyezését adta - nem úgy néz ki, mint aki bármibe is bele tudna egyezni.

És még voltak más kifogásaim is persze, de inkább nem untatok senkit a részletekkel, összességében egy nagyon izgalmas témát járt körül, és nagyon jó volt művelődni kicsit ebben a világban.

Közben elkezdődött a másik training (ami csak a mi szervezetünknek szól). Ez legalább élőben zajlott, de mondjuk lebilincselően izgalmasnak ezt se mondanám - de sebaj. És elkezdtünk valamennyire dolgozni is. Pl. dolgozunk a Family Aid-nél is: élelmiszer-csomagokat készítünk össze a rászorulóknak, majd szépen kiosztogatjuk. Kicsit azért nevethetnékem támadt, amikor megláttam a "rászoruló" embereket. Kicsit más a rászoruló emberek kinézete itt Izlandon - elég könnyen meg lehet kapni a segélyt. És még inkább, a kiosztandó étel sem az a moslék, maradék, amit otthon lehet látni, hanem igazi, bolti, friss áru. Kicsit összeszorult a szívem, amikor belegondoltam, hogy azért ez otthon nem éppen így néz ki.

Ebédre desszertet kaptunk - ez nagyon jól hangzik, de valójában borzalmas volt! Ez egy háromnapos ünnep február 14 és 16 között, és 15-én ezt a fánkszerű dolgot eszik ebédre: 

Bár mi ezt nem 15-én, ma ettük, hanem múlt szerdán valamiért - és borzasztó volt! Nem értem, miért vannak oda ezért annyira az emberek!  Iszonyú éhes voltam, de nem kaptunk normális ebédet, csak két ilyen csodadolgot, ami annyira édes volt, hogy egy fél darab után már rosszul lettem. 

Na de azért nem panaszkodhatok. Ma este lángost sütöttünk (najó, én inkább csak segédkeztem), és nagy sikert aratott!  Közben  a magyar muzsika legnemesebb számait hallgattuk, mint például az "Apu vedd meg nekem a várost" és "Csak a nézését,csak a járását", csakhogy meglegyen a hangulat.

És igyekezzük felfedezni a várost - mindig van valami új látnivaló!

Ez a híres tó a város közepén, a Tjörnin, teljesen befagyva!

Két kedvenc emberem

Valamiért lőttünk egy szelfit ebben a second-hand shopban, ahol gyakran dolgozunk - én meg lőttem egy új gatyát, mert konkrétan kihíztam az előzőt.

Ilyen szar helyen élek. Elég rossz.

És még valami: egy szegény lengyel önkéntestársam elkezdett egy gyűjtést, és szeretném itt is megosztani, hátha érdekel valakit. Szóval Michal  egy autós kirándulást tett a szigeten (a Ring Road nevű út végigvezet az egész országon, és szokás végigmenni rajta, én is tervezem) bérelt kocsival. Az út legvégén sajnos sikerült beleütköznie egy utcai lámpába, és tönkretette a kocsi hátsó ajtaját. Ezért az idióta bérlő-cég 3000 (háromezer!!!) eurót számolt fel neki - ez valszeg több, mint amennyit a kocsi maga ér. Próbálta visszatéríteni a biztosító által - mindannyiunk számára kötnek biztosítást a program elején - de a biztosító úgy gondolta, hogy ez nem az ő feladata, magyarán nem fizetett semmit. Michalnek ráment az összes félretett pénze, és még így se tudta a felét se kifizetni, hanem kölcsön kellett kérnie mindenféle helyről. Jelenleg pedig itt önkénteskedik, nem tud pénzért dolgozni, ezért elindított egy adományozó programot. 

És itt egy felettéb előnyös kép mindkettőnkről, hogy meghatódjatok: 

Hmmm...  Mi történt az elmúlt egy hétben? Igazság szerint nem tudnám szó szerint elmondani. Pedig annyi minden történik! Folyamatosan történik valami, én meg csak úszom a boldogságban. Meg néha a termálvízben is. Szorgalmasan járunk uszodába, minden héten legalább egyszer! De általában hanyagolom az úszást, és csak üldögélek a forró vízben és gondolkozom az életről. Vagy inkább csak simán üldögélek a forró vízben és bámulok ki a fejemből.

Ugyanakkor az uszoda a legjobb hely összebarátkozni a helyiekkel. Ha nem is helyiekkel, de tegnap mi is belebotlottunk egy nagy társaságba, akik mind Erasmussal vannak itt! És mi Clarisse-al (újdonsült francia barátnőmmel) az egész délutánt izlandiak megismerésével töltöttük!

Az elejéről kezdve: ezen a héten van az ON arrival traning-ünk, és kaptunk egy csoport-feladatot: izlandi emberekről, hagyományokról kellett valami előadást csinálnunk, és végül egy videót kreáltunk: kimentünk az utcára, és különböző kérdéseket tettünk fel random izlandiaknak az országukról, és videóra vettük. És elképesztően jó élmény volt! Magamtól biztosan soha nem kezdenék el random idegenekkel beszélgetni, pedig csodálatos élmény, olyan kedvesek, viccesek az emberek! (Már aki beleegyezik a videó-projektbe, persze.) Úgyhogy végül tök sokat dumáltunk, és tényleg jól éreztük magunkat! Ha bővebben érdekel, itt a link a videó letöltéséhez: https://we.tl/t-18FZwSJ0yE

És bár sajnos kicsit unalmas a tréning így online, de azért még így is van rengeteg előnye: pl. megismerhetünk más önkénteseket, akik más szervezetektől vannak itt. Mindenki elképesztően kedves, vicces, szimpatikus, és még inkább lehet bővíteni az ismeretségi kört - élőben is fogunk találkozni velük! És csak egyre több és több embert ismerünk meg, a járvány közepén nagyobb a szociális életem, mint valaha!

Így telnek az "unalmas" mindennapjaim. Tengerparton futással - bár itt ez egy kicsit más élmény, mint amire számít az ember a filmek alapján, ahol az emberek egy szál polóban, mezítláb futkorásznak a tengerparton, én meg ezer rétegben is összefagyok -, esti filmezéssel, zenéléssel, csodálatos emberekkel...

Szétfagyóban lévő, de büszke futók - ő Leo, egy hipercuki olasz fiú, aki hajlandó az én csigatempómban futni velem! És persze az elmaradhatatlan kacsááák, és a látvány, ami fogad! Észreveszitek a szivárványt? Meg a hold is befigyel.

Városnézős kalandozásaink Clarisse-al

és csak egy szokásos Just Dance party az éjszaka közepén!

Zárom is soraimat, mert sajnos meggondolatlanul ígéretet tettem egy újabb futásra. Esik a hó... Jajj de jó is lesz ez!

 Péntek délelőtt az egész nagy társasággal felkerekedtünk két kocsival, hogy tegyünk egy jó kis "kirándulást" a sziget más táján. Csak jobb szó híján hívom kirándulásnak, mert igazából nem sokat kirándultunk. Lényegében kiszálltunk a kocsiból egy-egy szép helyen, megcsodáltuk, és visszaszáltunk.

Ilyen körutak szerepelnek a táborok napirendjében, általában a résztvevőket kocsikázzuk ide-oda, hogy kicsit bejárhassák Izlandot. Talán ezért nem annyira a menetelésen van hansúly, mert nem lehet tudni, ki szeretne valójában kirándulni, vagy inkább csak szép helyeket nézegetni... Ez a körút viszont egy próbakörút volt most, megnézni, hogy megéri-e beiktatni a megszokott körutak közé. Ezért nem táborral mentünk, hanem az összes önkéntes együtt.

Nekem hiányzott volna az, hogy igazából is kiránduljunk kicsit, de azért nem igazán panaszkodhatok. Olyan gyönyörű helyeken voltunk, hogy csak leesett állal bámultam mindenfele.

Az első megállónk Reykholt volt, egy picike, amúgy jelentéktelen városka, ami azért híres, mert itt éllt Snorri Sturluson, a XIII. századi híres költő, történész és államférfi. Ő írta/gyűjtötte össze a híres sagák egy részét, és ő építette az (egyik) első fürdőt, amikről olyan híres Izland. Mondjuk ez a fürdő ma már nem túl nagy szám, Kristof Magnussont idézve (vagyis inkább a könyve, "Használati utasítás Izlandhoz" fordítóját) leginkább egy "gőzölgő vízzel teli, túl nagyra sikeredett, elárasztott kútra emlékeztető lyukra" hasonlít. De azért mégiscsak szép dolog, hogy még áll ez a régesrégi fürdő - vagy legalábbis a rekonstrukciója.

A következő megálló, Hraunfossar (Lávavízesés vagy miafene) már jóval szebb volt. Jobban mondva elmondhatatlanul, hihetetlenül gyönyörű. Vaú!

Ezután a lélegzetelállítóan gyönyörű hely után Húsafell következett, ahol csak szintén kicsit körülnéztünk. Innen lehetett volna kirándulni egyet egy közeli vízeséshez, de sajnos nem volt elég időnk, úgyhogy csak ácsorogtunk kicsit a havas tájon!

Ezután pedig Deildartunguhver következett, ami Európa legnagyobb termálforrása! Gyönyörű és elképesztően furcsa látvány volt, ahogy csak úgy kavargott ki a füst a földből! De azért van ennek hátránya is: a forró víz a geotermikus erőkből jön (oké, egyáltalán nem értem ezt, nem tudom szakszerűen leírni, bocsika), és kellemes záptojás-szagot áraszt. Szóval egyrészt nagyon jó ezt nézni, másrészt kicsit hátrányos, hogy végig ez a csoda-illat vesz körül. Mondjuk az is igaz, hogy egy idő után kénytelen vagy itt ehhez hozzászokni, mert a forró víznek mindenhol ilyen szaga van, pl. itthon, tusolás közben is. Valóban nem egy nagy élmény az első fürdés Izlandon (olyan, mintha romlott tojásmasszában fürdenél), de hát beleszokik az ember.

Ezután újra visszapattantunk a kocsiba, kipattantunk még egy vízesésnél, (Glanni névre hallgat), ahol hógolyó-csatát is vívtunk, majd pedig Grábrók-nál, ami az egyik legnagyobb kráter Izlandon.

kilátás egy kis egyetemvárosra a szürkületben

Itt nagy hó is volt (helyenként), térdig süppedtem benne, és nagyon élveztem. Fel alá fetrengtem a hóban, lefele pedig a havon popsi-síztem. Tényleg újraélem a gyerekkoromat!

Ezek után pedig hazakocsikáztunk, bevágtunk jó pár pizzaszeletet, és folytattuk a Harry Potter - maratont. Az élet elég jó itt.

Az élő táboroknak egy kötelező programja az északi fény (szebb nevén Aurora) vadászat. Tehát pár nappal ezelőtt fel is kerekedtünk este fél 10 fele, és elautókáztunk egy közeli nemzeti parkba, annak a reményében hogy szerencsések leszünk és láthatjuk Aurora őkegyelmét. 

Sajnos nem részesültünk kegyeiben, szinte végig felhős volt az ég, és nem láthattuk. De így is teljesen megérte! Tettünk egy mesebeli sétát a holdfényben - ami elképesztő erős volt, nem volt szükségünk lámpára, mert a hold fényében teljesen jól lehetett látni, még árnyékunk is volt! Kivételesen még a szél sem fújt, úgyhogy nem is nagyon fáztunk, és megnéztük a közeli vízesést. Elképesztően gyönyörű volt (tudom, hogy ezt már ezredjére írom le, de hát nem tudok Izland szépségével betelni), hó és jég, a vízesés teljesen úgy nézett ki, mintha az egész be lenne fagyva, de hallani lehetett a hangját, és ha nagyon figyelmesen nézted, látni lehetett, hogy valójában ezerrel "esik". Annyira világos volt a hold és a hó visszaverődő fénye miatt, hogy még fotózni is lehetett: 

És ezen nincs semmilyen filter, tényleg ilyen fekete-fehér világ vett minket körül. Fekete sziklák, fehér, világító hó, csillogó jég... Amikor éppen nem tátott szájjal bámultam ezt a csodát, akkor meg boldogan ugráltam fel-alá, próbálgattam megmaradni a jégen... Ez a mesebeli világ teljesen kihozza belőlem a kisgyereket, annyira gyönyörű és szokatlan, hogy nem lehet nem folyamatosan összevissza szaladgálni és a boldogságtól ugrálni!

Ezek után elég nehéz volt visszazáródni a normál életbe! Egy újabb munkás nap után tegnap este megint együtt voltunk a táborozókkal. Valami gesztikuláló játékot játszottunk, amihez rajzolni is kellett. Ilyen mesterművek születtek: 

(Igen. Ez a jobb oldali gyönyörűség én lennék. Jó benyomást kelthettem mindenkire...)

Ma pedig megint csak sétálgattunk egyet munka után (este felé):

Még világos volt, de teljesen magasan volt a hold, és elképesztően nagy! 

Húha! Azért az utóbbi napokban tényleg nem unatkoztam! Megy ezerrel az online tábor, és próbálom az előadásomat is végre befejezni. Kicsit nehezebb dolgom van most, mint otthon: csak magamra zártam az ajtót és nekiálltam a dolgaimnak, itt viszont csak a nappaliban van wifi, és folyamatosan emberek vesznek körül, mindig van valami ami eltereli az ember figyelmét. Különösen, ha az ember hajlik is a figyelemelterelésre a koncentrált munka helyett...

És amikor éppen nem "dolgozom", általában csatlakozom a többiek különböző programjaihoz. Most éppen folyik egy "élő" tábor is, egy résztvevővel, és ők mindig szerveznek valamit, sosem kell unatkozni. Minden este náluk vacsorázunk, filmet nézünk, napközben várost nézünk, uszodázunk... 

Például vasárnap, 24-én közösen elmentünk sétálgatni a belvárosba:

Első körünk természetesen egy jó kis vintage boltba vezetett...

Ez pedig egy iszonyú édes kis galéria, ahol mindenféle gyönyörű fotókat lehet megnézni/venni! Az egész vintage, de nem mű-vintage, hanem igazi, egy nagyon cuki kinézetű bácsikáé, nagy szemüveggel, régi fotók, plakátok, bakelitlemezek és lemezlejátszó veszik körül...

Bolhapiac rózsaszín hegyes háttérrel..

És kis kirándulásunkat egy jó forrócsokival fejeztük be - hónapok óta először voltam kávézóban!

Aznap este pedig egy újabb International Dinner került megrendezésre, szóval italunkat befejezvén sprinteltünk vissza hazai finomságokat gyártani! Mi Hellával tócsnit csináltunk, és Michal is becsatlakozott, azt nyilatkozta, hogy ez lengyel ételnek is számít. Azóta se tudom, hogy ez igaz-e, vagy csak örült hogy főzünk helyette. De mindenesetre itt büszkén flexelünk együtt:

És képek a vacsiról: 

Tegnap pedig a két (virtuális és valódi) tábor keretében elmentünk közösen szemétszedő akcióra! Összesen 22,5 kg-ot sikerült összegyűjteni a város közelében fekvő erdőben - sokan ide mennek ki újévkor ünnepelni, petárdákat lövöldözni, szóval sok szemét gyűlik össze. Otthon nem sokszor vettem részt hasonló akciókban, szóval izgi volt! Néha kicsit úgy éreztem magam, mint egy háborús túlélő, aki az élete árán is megmenti a hazát, ahogy a különböző bokor-kollekciókba belegabalyodva próbáltam kiszedni egy-egy chipses zacskót.

Ezek után mondjuk alaposan átfáztunk, jó ideig eltartott, mire újra felmelegedtem!

Szóval a tegnapi nap legalább aktívan telt. Ma nem nagyon hagytam el a kanapét, a pizsamámat és a takarót, egész nap csak a laptopomon dolgoztam. Úgyhogy így este 8 fele elérkezettnek érzem az időt, hogy felöltözzek, elszakítsam magam a képernyőtől és mozogjak valamit.. Páá!

Ahahaha, tehát elkezdődött az első "munkahetem"! Hétfőn egy helyi szervezetnek, a Red Crossnak segítettünk be. Mert a táborszervezésen kívül a helyi izlandi szociális (?) szervezeteknek is segítünk, rengetegféle helyen. Ez a Red Cross a létező legkönnyebb, és nem is igazán érződött munkának...konkrétan abból állt, hogy egy iszonyúmenő second-hand shopban kellett ácsorogni. Vásárlók nem is nagyon voltak - rajtam kívül. Rögtön lecsaptam egy fehér adidasra, ami pont a méretemben volt, és konkrétan kevesebbe került , mintha otthon vettem volna (még 30% kedvezményt is kapunk). Mintha nem Izlandra jöttem volna, hanem Szerbiába! Már előre látom, hogy a zsebpénzem nagy részét sajnos itt fogom elverni. Tényleg, egy vintage ruhaboltban dolgozni álommeló, nem én teszek jót ezzel az embereknek, hanem ők nekem...

Ezek után beköszöntem az irodába - ahol a nemtáborvezetők dolgoznak-, megnéztem, hogy az milyen, meg meghívattam magam ebédre persze. És megismerkedtem az egész szervezet alapítójával, Oscarral, egy nagyon aranyos kolumbiai emberkével, aki már itt él évek óta a családjával. Ő csinálta ezt a csodálatos szelfit is: 

És hát kb ennyi volt a munkanapom. Aznap este együtt vacsoráztunk, filmeztünk, mint egy igazi nagycsalád. Iszonyú jók ezek a programok, a legtöbb csak úgy random szerveződik, és az csatlakozik, aki akar, nem kötelező, de mégis töksokmindenki becsatlakozik... Az ember soha nem unatkozik ebben a lakásban - de ugyanakkor ha már eleged van az emberekből, arra is van lehetőség hogy kicsit elizoláld magad.

Kedden kezdődött az első online táborom, amit Vincenttal, egy francia fiúval együtt csinálok. Már előző nap este nekikezdtünk a szervezésnek, beosztani a tíz napot, hogy melyik nap mit csinálunk... Vicces lesz ez így, mert ő elég lazán veszi a dolgokat, én meg pont az ellentéte vagyok, minden szeretek előre megtervezni... Már ebben a két napban is egymás agyára mentünk! De eddig egész jól megy. Minden nap kb. 2-3 órás zoom meetinget tartunk, általában mindenféle workshopokat, előadásokat tartunk - amik a környezetvédelemmel kapcsolatosak -, és aztán beszélgetünk róluk.

Szóval ez az online tábor szintén nem nagy munka, csak pár óra naponta, meg hát persze még kell készítenem nekem is egy előadást. De a délután nagy részében tegnap is teljesen szabadok voltunk, és ezt arra használtuk, hogy elmentünk az uszodába! Ez itt Izlandon igazi hagyomány, az emberek talán hetente többször is mennek. És mi, mint szorgalmas migránsok, átvettük a helyi szokásokat, minden héten megyünk uszodába. Ez, ahová általában járunk, a város közepén van, szóval abból a szempontból nem annyira extra, hogy nem lehet semmit se látni, viszont szinte minden medence kint van! Fura, hogy itt ez a szokásos, míg otthon a kinti medencéket lezárják télen, itt viszont mindenki kint van. 

Viszont ennek a csoda szórakozásnak ára van: elvárás, hogy mielőtt belépsz a medencék területére, kötelező lefürödnöd előtte. Teljesen meztelenül. De ezt ne úgy képzeljétek el, hogy gyorsan lekapod a törülköződet, beosonsz a zuhanyfülkébe, majd felkapod a fürdőruhád... nemnem. Nincs is zuhanyfülke, az egész egy nyitott tér (azért persze külön részleg van a nőknek és férfiaknak), ahol meztelen emberek fel-alá járkálnak, minden szégyenkezés nélkül.

Na nem mintha ellenezném ezt, elméletben nagyon tetszik ez a szabad gondolkozás, de azért azt nem mondanám, hogy nem éreztem volna kissé kényelmetlenül magam. Kb így (csak hát inkább női kiadásban): 

De ezután az érdekes élmény után bele lehet csobbanni gyorsan egy forró vizes medencébe - persze ahhoz először ki kell menned a hidegbe egy szál bikiniben. De megéri! 

Ezek után pedig csak üldögéltünk fel-alá különböző medencékben, beszélgettünk, szaunáztunk... Igazi izlandinak éreztem magam!

És még íme pár kép, amiket a fel-alá járkálásaim során örökítettem:

/január 17/

Szóval tegnapelőtt megkaptam a negatív teszteredményemet, és felköltözhettem a Miklabraut 40 felső szintjére, a többi önkénteshez. Eleve már a lakás is baromi jól néz ki, sokkal lakájosabb mint a középső szint, az ember az első pillanattól kezdve otthon érzi magát. És tényleg így történt. Persze izgultam, hogy milyen lesz megismerni a többieket, mennyire fognak kedvelni, stb-stb. de ugyanakkor olyan természetes és magától értetődő is volt hogy én itt vagyok. Ahogy az emberek is ilyenek: természetesek, viccesek, lazák, soha nem érzem magam kényelmetlenül a jelenlétükben - haha, csak akkor amikor nem értem hogy éppen mit mondtak, és reagálnom kéne. 

Keményen kezdtem az első napot, miután meglett a teszteredmény, rögtön belevetettem magam a mélyvízbe (vagy inkább egy fazéknyi sangríába). Aznap este ünnepelték egy tábor utolsó napját (ilyen nemzetközi táborokat fogok majd én is szervezni, amire az emberek a világ minden tájáról jelentkezhetnek - persze most a covid miatt sokkal kevesebb résztvevővel, mint általában, de még így is megtartják őket egy-egy házban, ami a szervezeté), és az utolsó nap mindig az International Dinner, ami meglepő módon abból áll, hogy minden résztvevő főz valamit, amiről a saját hazája híres. És ez főleg a tábor résztvevőinek szól, de minket is meghívtak, úgyhogy az este végére mindenki ott volt: a tábor résztvevői (akik csak erre a tíz napra jöttek Izlandra), az összes hosszútávú önkéntes (ami én is vagyok), és az esetleges haverok, barátok, barátnők  - elég nagy csoport jött össze. Végre mindenkit megismerhettem, és elképesztően vidámnak felszabadultnak éreztem magam - ami persze az általam elfogyasztott alkoholmennyiségnek is köszönhető. Azt mondjuk nem mondanám, hogy sok új ételt sikerült kipróbálnom... Előszőr is a másik magyar lány, Hella által készített gyümölcslevest kóstoltam meg, biztos ami biztos (nem is tudtam hogy ez egy magyar dolog, de isteni volt), aztán a francia quiche-t, amit viszont mi is gyakran csinálunk otthon (és finomabbat is, azt kell hogy mondjam), majd a hollandnak mondott palacsintát, de nem igazán különbözött a magyar palacsintától. Adtam egy esélyt a lengyel pierogi-nak is, de olyan volt, mintha gumit rágcsálnék, szóval nem igazán nyerte el a tetszésemet. Ellenben a svájci csoki annál inkább, abból többet is ettem a kelleténél. 

magyar lányok

És hát jobban megvizsgálva a helyzetet, úgy érzem kénytelen leszek nagyobb számú nadrágokat hordani. Amikor jöttem, azt gondoltam, hogy majd most milyen egészségesen fogok étkezni, mint még soha, blabla... Végülis egészségesnek nagyjából egészséges, de sokkal többet eszem, mint otthon. Mindig valaki főz valamit, amibe bele lehet zabálni, meg nincsenek ilyen banális dolgok, minthogy reggeli, ebéd vagy vacsora, hanem azt eszel és akkor, amit akarsz. Ami az én esetemben azt jelenti, hogy mindig, mindent. Főleg, hogy olyan terüljterülj asztalkám vesz körül, amit még sosem láttam. Konkrétan nem férünk el a sok kajától, annyi minden van, a feléről azt se tudom micsoda, egyik extrább mint a másik. Szóval ezt sosem lehet megunni, mindig enni kell valamit. Már most kezd szorítani a gatyám, de hát teljesen megéri!

Azért az evésen kívül más dolgok is foglalkoztatnak - persze közel sem annyira, az első hely mindig az evés marad, főleg ilyen paradicsomi körülmények között. Egyre inkább megismerem a többieket, kezdenek beavatni a köreikbe, ami pl. számtalan idióta videó kötelező megtekintését jelenti. Ez így leírva sajnos furán hangozhat és talán csak akkor van értelme ha itt vagy és tapasztalod, de igen, a lényeg ez. Ennek fő művelője egy lengyel fiú, Michal, akinek első dolga volt megmutatni a Polish Cow című remekművet ami egy tízórás youtube remix, melyben egy tehén táncol és valami lengyel szöveg megy alatta. Tényleg új embernek éreztem magam a megtekintése után. Bár lehet, hogy nem a legjobb értelemben.

Eközben pont ma búcsúztattuk el Valeriát, egy olasz lányt akinek most ért véget az önkénteskedése. És bár csak pár napig ismertem, teljesen megértettem, hogy mindenki iszonyatosan ki van készülve attól, hogy elmegy, mert egy elképesztően cuki lány. Tegnap este volt a búcsúztatása, és ugyebár elmentünk közösen egy étterembe. Eléggé fancy volt és még annál is drágább, szerintem otthagytam annyi pénzt, amit régebben egy nap alatt kerestem meg, pedig csak egy italt és némi nasit vettem. Mondjuk az is igaz, hogy talán nem mojito-t kellett volna rendelnem, az még otthon is baromi drága. De a helyzet az, hogy nagyon meg voltam rémülve: itt 20 év a korhatár, azalatt nem vehetsz alkoholt, én meg hát tizenkilenc vagyok. És nem mertem kérdezni semmit, mert féltem hogy elkérik a személyimet, szóval próbáltam nagyon magabiztosnak tűnni, és csak ráböktam ez első dologra, amit megláttam, ami történetesen egy mojito volt, és több, mint 5000 forintba került. Ellenőriztem. De legalább megkaptam az italomat - éljen a maszkviselés! Így talán kevésbé látszódik, hogy tizenhárom évesnek nézek ki (se).

De nagyon jó volt látni (már megint), hogy mindenki mennyire szereti egymást, az egész olyan, mint egy kis család. Meghívták az úgynevezett főnökeinket is, akik irányítanak mindent. És már korábban is tapasztaltam és most is azt láttam, hogy nincsen semmi hierarchia, nem érződik, hogy ki az önkéntes és ki a munkaadó, hanem mindenki teljesen egyenrangúan viselkedik egymással, beszélgetnek, viccelődnek és nincsen semmi feszültség... Egy elképesztően jó közösségnek tűnik.

Nagyon fura érzés különben, hogy ezen a két vacsorán kívül úgymond nem történt semmi izgalmas, nem tudnék semmit mondani, hogy pontosan mit is csináltam az elmúlt két napban (evésen kívül, persze), de mégis elképesztő gyorsan röppen el az idő. Talán azért is, mert minden kicsit kaotikus. Eleve az, hogy sokkal később kezd el világosodni, sokkal később kezdődik el a nap, és tényleg kicsit eltolódott az életritmusom. Míg otthon ( a covidnak is köszönhetően) kicsit nagymama-életmódot folytattam, viszonylag korán keltem és korán feküdtem, itt minden pár órával később történik és ez kicsit összezavar, néha nem értem, hogy éppen milyen napszak van.  De közben ez egyáltalán nem zavar, sőt. Meglepően természetesnek találok mindent, és nagyon otthon érzem magam itt. 

Tehát ma reggel felkerekedtem a második tesztelésemre. Körülbelül mintha hajnali háromkor kellett volna kimásznom az ágyból, pedig már reggel nyolc volt. Az egész utat sötétben tettem meg, a madarak lelkesen csiripeltek. Elképesztően szürreális volt, hogy az éjszaka közepén (legalábbis annak érződött) emberek mászkálnak az utcán, minden nyitva van, kiabáló iskolások fociznak a sötétben.

Végül, némi keresgélés és jégencsúszás után megtaláltam a tesztelő-épületet. Az egész procedúra körülbelül két és fél percet vett igénybe összesen. Ellenőrizték a kódomat (ami feljogosít a tesztre), gyorsan megturkálták az orromat (mellesleg jóval kellemesebb volt, mint az előző), és már tessékeltek is ki az ajtón. Semmi sorban állás, türelmetlenkedés. Konkrétan a cipőfűzőmet hosszabb ideig kötöm meg. És persze mindenki halál udvarias és kedves. Esetlenül próbálkoztam Gódan daginn-nal köszönni, és ugyan aranyosan rám mosolyogtak, de inkább angolul válaszoltak. 

Szóval máris kint voltam és csak pislogtam, hogy mi történt, ez tényleg ennyi volt? Némi további pislogás után végül hazafelé vettem az irányt. Eközben borosoztam párszor - ez a nővéremről és rólam elhíresült focis technika, amikoris rálépünk a labdára, a labda pedig elgurul, mi pedig egy spárgában találjuk magunkat - attól eltekintve, hogy a labda most a jég volt. De nagyobb zúzódások nélkül sikerült túlélnem, és közben igyekeztem mindent szemügyre venni. A kinti sötétség és a benti világítás együttese kíválóan alkalmas arra, hogy az ember szemügyre vegye a körülötte lévő lakásokat. És bár nyilván nem vonhatok le semmilyen következtetést, mert nem ismerem az izlandiakat, de azt bátran mondhatom, hogy minden szemem ügyébe kerülő lakás úgy nézett ki, mintha az Ikea katalógusából léptek volna elő.  Csak motyogtam magamban, hogy miafene - meg akkor is, amikor egy iskola mellett elhaladva láttam, hogy bent Clueless-t néznek a gyerekek. Mármint, jó az a film, de mondjuk nem tudom, mit lehet belőle tanulni. De jó lehet suliba menni, és a tanidőt filmnézéssel tölteni!

És persze egyre többször veszem észre, hogy félig már magamban is angolul motyogok, magyar szavakkal összekeverve az angolokat. Remélem, ennek lesz is valamilyen hatása az angoltudásomra: a mostani lakótársam az elmúlt négy évet egy kaliforniai egyetemen töltötte, szóval általában inkább csak elsüllyedek szégyenemben amikor elkezd tökéletes amerikai kiejtéssel, hanghordozással beszélni, én meg csak igyekszem nyökögni valami olyat, hogy "Yeah, you're right"... Úgyanígy, még egyelőre elég nehéz megérteni a különböző önkéntesek különböző akcentusait. Néha tényleg olyan, mintha csak halandzsáznának, én meg csak állok és bólogatok, miközben fogalmam sincs, mit mondtak, pedig elvileg angolul beszélnek.

Ma ezt remélhetőleg élesben is kipróbálhatom, mert ha minden jól megy, délutánra már egy szabad ember leszek, tehát felköltözhetek hozzájuk. Holnap pedig az egész csapat együtt elmegy vacsorázni. Egy étterembe. EGY ÉTTEREMBE. Még mindig nem értem, hogy mi ez, hogy az emberek étterembe mennek, mintha kitörlődött volna a fejemből. Az étterembe menés már tipikusan olyan dolog, amit csak filmekben lát az ember. De hogy tényleg? Nem teljesen értem. Mindenesetre igyekszem felkészülni erre a kihívásra, minden értelemben.

Addig is kiélvezem a karantén utolsó óráit, persze minden percben ellenőrizve, megvan-e már a teszteredmény.

UPDATEEE

Második negatív covid-teszt pipaaaa!

Góðan daginn!

/január 12/

Vagy valahogyan hasonlóan hangzik az izlandi köszöntés, amit sikerült megtanulnom. Hosszabb tanulmányozás után úgy látom, hogy az izlandiaknak körülbelül húsz különböző kifejezésük van egymás köszöntésére, egyik viccesebb mint a másik. Mondhatsz simán hæ-t is ami az angol hi-hoz hasonlatos, de azt is mondhatod, hogy "komið þið blessuð og sæl", ami valahogy így hangzik: "komittthhh blessüth oh sáll", és azon kívül, hogy valami köszöntési forma, fogalmam sincs mit jelent.

Szóval igen, Innával, újdonsült lakótársammal nekiálltunk izlandiul tanulni. Ő nagyon lelkes, én egyre kevésbé. Annyira bonyolult ez a nyelv, hogy nem tudom, képes leszek-e valaha bármennyit is megérteni belőle - de azért hősiesen próbálkozom. Azt se tudom mi a nehezebb; kiejteni ezeket az elképesztően fura betűket, vagy megérteni a nyelvtant. Általában olyan, mintha csak halandzsául beszélnék, szóva lehet hogy kifizetődőbb lenne tényleg csak elkezdeni halandzsázni - nem csodálkoznék, ha a végén tényleg megértenék, mit szeretnék.

Azon kívül, hogy nem bírunk egy köszöntést se kimondani izlandiul, talán abból is könnyen megkülönböztethetőek vagyunk a helyi lakosoktól, hogy míg ők egy szál pulcsiban és sapkában, lazán rágózva járkálnak fel-alá, mi tizenöt rétegben, pingvinszerűen fagyoskodva próbálunk a fázás helyett a szép tájra koncentrálni sétálás közben. Viccesek ezek a szembetalálkozások, kölcsönösen nem értjük a másikat. 

Az első napi gyönyörű idő után másnap már nem volt ilyen szerencsénk: már sokkal hidegebb volt és ezerrel fújt a szél. De mi bátran nekivágtunk az utcáknak, most az ellenkező irányba indulva el, mint az előző nap. Öt percnyi sétálás után pedig már konkrétan az erdőben találtuk magunkat. Úgy, hogy a város belsejéből indultunk el. Valahogy a Narnia és a Trónok harca keverekékfilmjében éreztem magam, ahogy sétáltunk a mesebeli erdőben, minden pillanatban arra számítva hogy egy kentaur vagy egy Jon Snow előbukkan a fák rejtekéből. Sajnos semelyik sem történt meg (főleg az utóbbit hiányoltam), ellenben annyira gyönyörű volt az egész, hogy szinte nem is hiányzott még Jon Snow sem. Ami nagy szó. 

Havas  sziklák és kis befagyott tócsák között lavíroztunk, gyönyörű fenyvesekkel körülvéve. A terv szerint csak egy rövid sétára indultunk, de aztán semelyikünknek sem akaródzott visszafordulni, vitt minket előre ez a gyönyörű út. Újra (vagy még mindig?) egy hatéves kislánynak éreztem magam, ahogy szikláról sziklára ugrottam és persze minden kis jégtócsán végigcsúszkáltam, csak azért is. Aztán egyszer csak kiértünk egy kis öbölhöz, aminek persze már elfelejtettem a nevét. Erre sincsenek nagyon szavaim. Csak álltam ott, a feket homokos parton és néztem ki a fejemből, mert ennyire szürreálisan gyönyörű helyet még nem láttam.

Itt láthatjátok, ahogy egy esetlen balerina és egy kecses pingvin keverékének ügyességével igyekszem átkelni eme kimondottan veszélyes hágón:

Éééés az öböl: 

Ezek után, kellően átfagyva, de elámulva hazafelé vettük az irányt. A kezem se fagyott le teljesen, mert kifejlesztettem a kétkesztyűs technikát:

Eközben kénytelen kelletlen (bár azért inkább jó pofát vágok hozzá) kezdek átszokni valami vega-vegánszerű életmódra. Gondolom környezetvédelmi okokból, és azért is mert a legtöbb önkéntes már eleve valami hasonló diétán van, főleg ilyen árucikkek vannak jelen a konyhánkban. És bár néha hiányzik egy jó kis csirkemell vagy az otthoni, finom mű-tej, igazából örülök neki, hogy van lehetőségem ezt is megtapasztalni. 

/január 14/

Szépen telik el a karantén. Ha minden jól megy, holnap szabadulok, bár ehhez még át kell esnem egy újabb kis tesztecskén, amit természetesen repeső szívvel várok...  Addig se nagyon unatkozunk, szorgalmasan tanulunk izlandiul, bár egyre többször keseredünk el, hogy egy szót sem értünk belőle. De ilyenkor megvigasztalódunk azzal, hogy elindítjuk a "Let it Snow" című Disney remekművet izlandiul, és próbálunk Elsával együtt halandzsázni. Egész jól megy, a refrént már tudjuk kívűlről: þetta er nóg, þetta er nóg!   ami valahogy így hangzik: Thett eh nóóghh!

A hó időközben mégiscsak elolvadt, és most melegebb, ámde esős, csúszós idő van, ami kissé megnehezíti azt, hogy az ember emberszerűen járjon, és ne úgy mint egy kis pingvin. Be kéne szereznem valami focicipőtalphoz hasonlatos stoplis dolgot, hogy felszerelhessem a bakancsomra, mert bár nagyon megbíztam ebben a bakancsban, a csúszásveszély ellen sokmindent nem tud tenni. Így hát jobbára csak igyekszem nem nagyokat tanyálni a járdán, akármennyire is nagy a kísértés.

Tegnap vettem a bátorságot, és futni is elmentem. Voltak pillanatok, amikor attól féltem hogy a szél felkap és elvisz, de mégis sikerült a földön maradnom. Persze folyton meg kellett állnom, mert annyira gyönyörű helyen lyukadtam ki, hogy nem lehetett csak úgy továbbfutni. A fura nagy templomot, a Hallgrímskikrja-t szinte mindenhonnan látni, és gyönyörű rózsaszín égbolt veszi körül. 

kacsááák! itt inkább óvatosan visszafordultam...

Ma pedig részt vettünk egy team meetingen, persze online, úgyhogy valamennyire meg is ismerkedtünk mindenkivel, és már meg is van, mit fogunk csinálni a karantén után. Figyelmeztettek, hogy élvezzük ki a privát élet utolsó örömeit, mert a karantén után ennek 5 hónapig búcsút inthetünk... Sounds fun!

 Ha Izlandra jössz, három lehetőséged van: ha az utóbbi x (3? 6? nem tudom biztosan) hónapban bizonyíthatóan átestél a betegségen, akkor szabad vagy, azt csinálsz, amit akarsz. Ha nem, akkor vagy 14 napig karanténba vonulsz, vagy kétszer tesztelteted magad (az elsőn már a reptéren átesel) és a köztes 5-6 napban vagy csak karanténban. Elég jó dolog ezt választani, mert az izlandi állam -legalábbis január 31ig- finanszírozza mindkét tesztet (khmmm). Tehát én is ezt a lehetőséget választottam, így január 15-ig, a második tesztelésemig vagyok csak karanténban. Az se olyan rossz, mert sétálni ki lehet menni, csak távolságot kell tartani, ami enyhén szólva nem egy nagy kihívás egy ilyen népsűrűségű helyen.

Szóval kezdjük ott, hogy az éjszaka közepén arra ébredtem, hogy megérkezett a lakótársam, egy észt lány, akivel együtt fogjuk eltölteni ezt a pár napot. Kitámolyogtam a szobámból hogy köszöntsem, bizonyára jó benyomást keltettem benne ebben a bájos állapotomban. Aztán gyorsan visszabújtam az ágyba, próbáltam nem nagyon fázni - azért ezek az izlandiak nem viszik túlzásba a fűtést-, gondolván, hogy még rengeteg idő van reggelig. Persze aztán kiderült, hogy ez nem az éjszaka közepén, hanem reggel 8kor történt, csak a nap nem hajlandó ilyenkor még feljönni. 

Pár órával később, a nappal együtt aztán tényleg felkeltem, és beszédbe elegyedtem Innával, miközben próbáltuk együtt megfejteni a konyha rejtélyeit, mint például a zab hollétét vagy a mikró használatát. És bár mi, mint karanténban tartozkodók, nem mehetünk boltba, de nem kell aggódnunk, mert az aranyos kis soon-to-be lakótársaink,vagyis a többi önkéntes alaposan megpakolták a konyhát mindenféle finomsággal. Annyira, hogy a feléről azt se tudom, micsoda. Értek is meglepetések: például, hogy a tej itt nem az a tartósított, dobozolt dolog, amit otthon szoktam venni, hanem sokkal inkább igazi tejből van. Sőt, mi több, konstatálnom kellett, hogy ihatatlannak találom. Ennyit a reggeli kávémról. Ebben a helyzetben végülis akár könnyebb lesz akár a vegánságra is átállni, nem igazán kísért meg a jó tejeskávé gondolata...

Végül a közösen elköltött reggeli után (ami szegény kávémat leszámítva nagyon finom volt) közösen felkerekedtünk egy sétára Reykjavík belvárosába. Sikerült nem nagyon elcsúsznom a jégen csak egy kicsit, és gyönyörűen sütött a nap - addig a kemény négy óráig legalábbis, amíg hajlandó az égen tartózkodni. Az egész város olyan, mint valami nyálas karácsonyi film: szikrázó hó vesz körül, minden tiszta, süt a nap, csillog a tenger, messziről látod a hófödte hegyeket a városon túl, és ami a legfurább: olyan, mintha nem is nagyon létezne a vírus. Minden nyitva van, a kávézók, éttermek, boltok (persze csak bizonyos létszámon belül), az emberek maszk nélkül sétálnak az utcán... Nagyon nehéz volt nem minden pillanatban örömömben ugrálni, hogy tényleg itt vagyok és tényleg ez történik velem. 

Aztán amikor már kellően összefagytunk, visszafelé vettük az irányt. Igyekeztünk felmelegedni (leginkább az ujjaink fagytak le, nem tudom, mit kéne ezzel kezdeni), és berendezkedni. Ezt persze a kajakészletünk lecsökkentésével kezdtük, mert az mindig jót tesz. És hát mit csináljon az ember, ha ennyi finomság sorakozik a hűtőjében?

Szóval így telik a nap. Azóta nincs is semmi dolgom, csak az Unicumos ruháimat kéne kimosnom, de egyelőre még nem jöttem rá a mosógép működésére. Talán holnap. Néha lejön egy-egy cuki önkéntes (merthogy a felettünk lévő lakásban laknak) csekkolni, hogy élünk-e még, vagy lehozni valamit, amit kértünk és nem találtunk.

Furcsa, de valahogy egyáltalán nem félek. Magamat ismerve azt hittem, sokkal inkább fogok aggódni, hogy mennyire tudok majd beszélni angolul, mennyire jövök majd ki jól az emberekkel, nem lesz-e honvágyam... És persze ezek még mind megtörténhetnek, de egyelőre csak elképesztően jól érzem magam itt. Amellett, hogy nagyon szürreális, és olyan mint egy álom, valahogy mégis természetesnek, magától értetődőnek is érződik, hogy itt vagyok.