Góðan daginn!

/január 12/

Vagy valahogyan hasonlóan hangzik az izlandi köszöntés, amit sikerült megtanulnom. Hosszabb tanulmányozás után úgy látom, hogy az izlandiaknak körülbelül húsz különböző kifejezésük van egymás köszöntésére, egyik viccesebb mint a másik. Mondhatsz simán hæ-t is ami az angol hi-hoz hasonlatos, de azt is mondhatod, hogy "komið þið blessuð og sæl", ami valahogy így hangzik: "komittthhh blessüth oh sáll", és azon kívül, hogy valami köszöntési forma, fogalmam sincs mit jelent.

Szóval igen, Innával, újdonsült lakótársammal nekiálltunk izlandiul tanulni. Ő nagyon lelkes, én egyre kevésbé. Annyira bonyolult ez a nyelv, hogy nem tudom, képes leszek-e valaha bármennyit is megérteni belőle - de azért hősiesen próbálkozom. Azt se tudom mi a nehezebb; kiejteni ezeket az elképesztően fura betűket, vagy megérteni a nyelvtant. Általában olyan, mintha csak halandzsául beszélnék, szóva lehet hogy kifizetődőbb lenne tényleg csak elkezdeni halandzsázni - nem csodálkoznék, ha a végén tényleg megértenék, mit szeretnék.

Azon kívül, hogy nem bírunk egy köszöntést se kimondani izlandiul, talán abból is könnyen megkülönböztethetőek vagyunk a helyi lakosoktól, hogy míg ők egy szál pulcsiban és sapkában, lazán rágózva járkálnak fel-alá, mi tizenöt rétegben, pingvinszerűen fagyoskodva próbálunk a fázás helyett a szép tájra koncentrálni sétálás közben. Viccesek ezek a szembetalálkozások, kölcsönösen nem értjük a másikat. 

Az első napi gyönyörű idő után másnap már nem volt ilyen szerencsénk: már sokkal hidegebb volt és ezerrel fújt a szél. De mi bátran nekivágtunk az utcáknak, most az ellenkező irányba indulva el, mint az előző nap. Öt percnyi sétálás után pedig már konkrétan az erdőben találtuk magunkat. Úgy, hogy a város belsejéből indultunk el. Valahogy a Narnia és a Trónok harca keverekékfilmjében éreztem magam, ahogy sétáltunk a mesebeli erdőben, minden pillanatban arra számítva hogy egy kentaur vagy egy Jon Snow előbukkan a fák rejtekéből. Sajnos semelyik sem történt meg (főleg az utóbbit hiányoltam), ellenben annyira gyönyörű volt az egész, hogy szinte nem is hiányzott még Jon Snow sem. Ami nagy szó. 

Havas  sziklák és kis befagyott tócsák között lavíroztunk, gyönyörű fenyvesekkel körülvéve. A terv szerint csak egy rövid sétára indultunk, de aztán semelyikünknek sem akaródzott visszafordulni, vitt minket előre ez a gyönyörű út. Újra (vagy még mindig?) egy hatéves kislánynak éreztem magam, ahogy szikláról sziklára ugrottam és persze minden kis jégtócsán végigcsúszkáltam, csak azért is. Aztán egyszer csak kiértünk egy kis öbölhöz, aminek persze már elfelejtettem a nevét. Erre sincsenek nagyon szavaim. Csak álltam ott, a feket homokos parton és néztem ki a fejemből, mert ennyire szürreálisan gyönyörű helyet még nem láttam.

Itt láthatjátok, ahogy egy esetlen balerina és egy kecses pingvin keverékének ügyességével igyekszem átkelni eme kimondottan veszélyes hágón:

Éééés az öböl: 

Ezek után, kellően átfagyva, de elámulva hazafelé vettük az irányt. A kezem se fagyott le teljesen, mert kifejlesztettem a kétkesztyűs technikát:

Eközben kénytelen kelletlen (bár azért inkább jó pofát vágok hozzá) kezdek átszokni valami vega-vegánszerű életmódra. Gondolom környezetvédelmi okokból, és azért is mert a legtöbb önkéntes már eleve valami hasonló diétán van, főleg ilyen árucikkek vannak jelen a konyhánkban. És bár néha hiányzik egy jó kis csirkemell vagy az otthoni, finom mű-tej, igazából örülök neki, hogy van lehetőségem ezt is megtapasztalni. 

/január 14/

Szépen telik el a karantén. Ha minden jól megy, holnap szabadulok, bár ehhez még át kell esnem egy újabb kis tesztecskén, amit természetesen repeső szívvel várok...  Addig se nagyon unatkozunk, szorgalmasan tanulunk izlandiul, bár egyre többször keseredünk el, hogy egy szót sem értünk belőle. De ilyenkor megvigasztalódunk azzal, hogy elindítjuk a "Let it Snow" című Disney remekművet izlandiul, és próbálunk Elsával együtt halandzsázni. Egész jól megy, a refrént már tudjuk kívűlről: þetta er nóg, þetta er nóg!   ami valahogy így hangzik: Thett eh nóóghh!

A hó időközben mégiscsak elolvadt, és most melegebb, ámde esős, csúszós idő van, ami kissé megnehezíti azt, hogy az ember emberszerűen járjon, és ne úgy mint egy kis pingvin. Be kéne szereznem valami focicipőtalphoz hasonlatos stoplis dolgot, hogy felszerelhessem a bakancsomra, mert bár nagyon megbíztam ebben a bakancsban, a csúszásveszély ellen sokmindent nem tud tenni. Így hát jobbára csak igyekszem nem nagyokat tanyálni a járdán, akármennyire is nagy a kísértés.

Tegnap vettem a bátorságot, és futni is elmentem. Voltak pillanatok, amikor attól féltem hogy a szél felkap és elvisz, de mégis sikerült a földön maradnom. Persze folyton meg kellett állnom, mert annyira gyönyörű helyen lyukadtam ki, hogy nem lehetett csak úgy továbbfutni. A fura nagy templomot, a Hallgrímskikrja-t szinte mindenhonnan látni, és gyönyörű rózsaszín égbolt veszi körül. 

kacsááák! itt inkább óvatosan visszafordultam...

Ma pedig részt vettünk egy team meetingen, persze online, úgyhogy valamennyire meg is ismerkedtünk mindenkivel, és már meg is van, mit fogunk csinálni a karantén után. Figyelmeztettek, hogy élvezzük ki a privát élet utolsó örömeit, mert a karantén után ennek 5 hónapig búcsút inthetünk... Sounds fun!