Tehát ma reggel felkerekedtem a második tesztelésemre. Körülbelül mintha hajnali háromkor kellett volna kimásznom az ágyból, pedig már reggel nyolc volt. Az egész utat sötétben tettem meg, a madarak lelkesen csiripeltek. Elképesztően szürreális volt, hogy az éjszaka közepén (legalábbis annak érződött) emberek mászkálnak az utcán, minden nyitva van, kiabáló iskolások fociznak a sötétben.

Végül, némi keresgélés és jégencsúszás után megtaláltam a tesztelő-épületet. Az egész procedúra körülbelül két és fél percet vett igénybe összesen. Ellenőrizték a kódomat (ami feljogosít a tesztre), gyorsan megturkálták az orromat (mellesleg jóval kellemesebb volt, mint az előző), és már tessékeltek is ki az ajtón. Semmi sorban állás, türelmetlenkedés. Konkrétan a cipőfűzőmet hosszabb ideig kötöm meg. És persze mindenki halál udvarias és kedves. Esetlenül próbálkoztam Gódan daginn-nal köszönni, és ugyan aranyosan rám mosolyogtak, de inkább angolul válaszoltak. 

Szóval máris kint voltam és csak pislogtam, hogy mi történt, ez tényleg ennyi volt? Némi további pislogás után végül hazafelé vettem az irányt. Eközben borosoztam párszor - ez a nővéremről és rólam elhíresült focis technika, amikoris rálépünk a labdára, a labda pedig elgurul, mi pedig egy spárgában találjuk magunkat - attól eltekintve, hogy a labda most a jég volt. De nagyobb zúzódások nélkül sikerült túlélnem, és közben igyekeztem mindent szemügyre venni. A kinti sötétség és a benti világítás együttese kíválóan alkalmas arra, hogy az ember szemügyre vegye a körülötte lévő lakásokat. És bár nyilván nem vonhatok le semmilyen következtetést, mert nem ismerem az izlandiakat, de azt bátran mondhatom, hogy minden szemem ügyébe kerülő lakás úgy nézett ki, mintha az Ikea katalógusából léptek volna elő.  Csak motyogtam magamban, hogy miafene - meg akkor is, amikor egy iskola mellett elhaladva láttam, hogy bent Clueless-t néznek a gyerekek. Mármint, jó az a film, de mondjuk nem tudom, mit lehet belőle tanulni. De jó lehet suliba menni, és a tanidőt filmnézéssel tölteni!

És persze egyre többször veszem észre, hogy félig már magamban is angolul motyogok, magyar szavakkal összekeverve az angolokat. Remélem, ennek lesz is valamilyen hatása az angoltudásomra: a mostani lakótársam az elmúlt négy évet egy kaliforniai egyetemen töltötte, szóval általában inkább csak elsüllyedek szégyenemben amikor elkezd tökéletes amerikai kiejtéssel, hanghordozással beszélni, én meg csak igyekszem nyökögni valami olyat, hogy "Yeah, you're right"... Úgyanígy, még egyelőre elég nehéz megérteni a különböző önkéntesek különböző akcentusait. Néha tényleg olyan, mintha csak halandzsáznának, én meg csak állok és bólogatok, miközben fogalmam sincs, mit mondtak, pedig elvileg angolul beszélnek.

Ma ezt remélhetőleg élesben is kipróbálhatom, mert ha minden jól megy, délutánra már egy szabad ember leszek, tehát felköltözhetek hozzájuk. Holnap pedig az egész csapat együtt elmegy vacsorázni. Egy étterembe. EGY ÉTTEREMBE. Még mindig nem értem, hogy mi ez, hogy az emberek étterembe mennek, mintha kitörlődött volna a fejemből. Az étterembe menés már tipikusan olyan dolog, amit csak filmekben lát az ember. De hogy tényleg? Nem teljesen értem. Mindenesetre igyekszem felkészülni erre a kihívásra, minden értelemben.

Addig is kiélvezem a karantén utolsó óráit, persze minden percben ellenőrizve, megvan-e már a teszteredmény.

UPDATEEE

Második negatív covid-teszt pipaaaa!