Szóval január 9-én a Keletiben sikeresen felszálltam a Bécsbe tartó vonatra. Itt van egy kép, ahol nagyon boldogan flexelek a sok cuccommal, nem tudván, milyen keserveket fog ez még okozni a jövőben: 

Bécsben sikerült leevickélnem a vonatról, és valahogyan átvonszoltam magam egy másik vágányra, ahonnan a reptérre menő vonat indult. Eközben körülbelül úgy éreztem magam, mint aki a Mount Everestet szeretné megmászni, ahogyan lépésről lépésre küzdöttem fel magam a lépcsőn, átkozva magam, minek is kellett ennyi ruhát pakolnom, nem divatbemutatóra megyek! Végül aztán csak felértem, és enyhén leizzadva bár, de a vonatra is sikerült felkászálódnom az aranyos kalauz segítségével, aki azért kicsit kiröhögött, hogy hova viszek ennyi cuccot. Aztán azért megértőbb lett, amikor mondtam hogy Izlandra megyek. Mondjuk azt asszem nem sikerült megértenie hogy minek megyek oda, ha egyszer ott iszonyú hideg van. 

Végül elértem a reptérre is, ahol hosszas keresgélés után sikerült jó helyszínt találnom az éjszaka eltöltésére. Kb. este 5kor érkeztem, és hajnali 4ig kellett elfoglalnom magam. Az elfoglaltság nagyjából a telefonom nyomogatását és indokolatlanabbnál indokolatlanabb insta-storyk készítését jelentette, de azért hébe-hóba olvastam és aludtam is, a létező leglehetetlenebb pózokba merevedve. 

Hát így teltek az órák. Végül eltelt valahogy az idő, felboardingoltam magam és a csomagokat is, és ott ültem a repülőn. Természetesen ezt is megörökítettem a fent látható képen, mert ugye ha nem csinálsz képet, nem is történik semmi igazából, ahogyan azt mindannyian tudjuk. Meg kell jegyeznem azért, hogy nem kis teljesítmény hogy sikerült felülnöm erre a repülőre: először repültem egyedül életemben és nagyon fostam hogy valamit elrontok. Szerencsére nem sikerült. Ellenben sikerült felszállni és nem zuhantam le, inkább csak átaludtam az egész utat. De ez nem volt baj, mert szinte végig sötét volt. Néha felriadtam, kinéztem az ablakon, konstatáltam hogy fogalmam sincs, mi van alattam, óceán vagy felhőréteg vagy kitudjami, majd békésen visszaaludtam.

Ellenben az érkezés gyönyörű volt. Pont akkor kezdett el világosodni (délelőtt 10kor!). és tisztán lehetett látni mindent felülről. Nincsenek is nagyon szavaim, mennyire gyönyörű volt, csak ámultam végig. Fotóztam is párat, bár a valósághoz nincsen sok közük ezeknek a képeknek. Ez olyan, amit csak az emlékeimben őrzök meg. Hófödte táj, világító pontok a kékségben...

Szóval megérkeztem. Izlandon voltam. Ennek annyira örültem, hogy sajnos még azt is engedtem, hogy feldugjanak az orromba egy jó hosszú csövet és az egész agyvelőmet megpiszkálják. Vagyis, akarom mondani, a reptéren rögtön leteszteltek. Ezen átesve pedig már csak egy újabb 7 órás várakozás állt előttem a reptéren. Mert hogy a  keflavik-i reptér és Reykjavík között naponta csak két busz közlekedik, különben pedig taxizhat az ember vagy autót bérelhet. Semelyikhez se fűlött nagyon a fogam, mert annyi pénzt, amennyit ez az út kívánt volna, valószínűleg még sosem látott a bankkártyám. Szóval inkább békésen várakoztam a reptéren, ami viszont sajnos korántsem volt olyan kényelmes mint a bécsi reptér, és már a türelmem is kifogyóban volt. De megvigasztalt a gyönyörűséges idő, ami körülvett, és amit jobbára sóvárogva néztem a falakon belülről.

Aztán valahogyan eltelt az az inkább már keservesnek mondható hat óra, és a buszon voltam. Igyekeztem a tájat nézni, de végül elég gyorsan sikerült bealudnom - megint. Azért Reykjavíkban már felébredtem. A végállomáson egy aranyos magyar lány fogadott, aki szintén kint önkénteskedik, és vele együtt elhurcoltuk a bőröndjeimet a karanténos lakhelyemig, a Miklabraut 40be. 

Persze még meggyűlt a bajom pár dologgal. Például észlelnem kellett, hogy az Unicumos üveg, amit ajándékba hoztam, eltörött a táskámban, és az értékes nedű elárasztotta jó pár ruhadarabomat. A gondosan elcsomagolt betétjeim is felfogtak belőle egy nagy adagot, úgyhogy szegények - nem túl környezettudatos módon - mind a kukában végezték. De azért remélem, előtte sikerült kicsit becsiccsenteniük és volt egy jó estéjük együtt, ha már megitták a drága Unicumomat.

Kicsit egy horrorparódiában éreztem magam, ahogy a fáradtságtól félholtan próbáltam összetakarítani, miközben körülbelül mindent, a padlót, a ruháimat, a seprűt is összevéreztem, mert persze elvágtam az ujjaimat az üvegszilánkokkal. 

De végül minden megoldódott, és én ott találtam magam egy  új országban egy üres lakásban, ami egy éjszakára teljesen az enyém. Még sosem volt ilyen tapasztalatom. Persze voltam már egyedül otthon sokszor, de egy lakásban, ami csak az enyém és nem a szüleimé vagy ismerősömé, amiért én vagyok felelős, ahol nekem kell főznöm és nekem kell elmosogatnom, nekem kell feltakarítanom, nekem kell a fűtést beállítanom, még soha. És elképesztően élveztem, vacsorát csinálni a saját konyhámban, megfürödni a saját fürdőmben, filmet nézni és csokit zabálni a saját nappalimban és végrevégre lefeküdni aludni a a pihe-puha ágyamba (ami amúgy egy sima emeletes ágy alsó része, de az előző nap után elképesztő luxus volt) egy melegvizes kulaccsal felszerelkezve. Az Unicummal megitatott ruháim pedig ott hevertek a padlón, kellemes illattal árasztva el a szobát...